Mindenkinek hello! Dajia hao!(大家 好!)

Hogy vagy? Ni hao ma? 你好吗?

Jól vagyok. Wo hen hao. 我很好.

Most már tényleg elmondható, hogy jól vagyunk. Végre kialudtuk magunkat, és kezdünk belerázódni az itteni életbe.  Az elmúlt napok eseményeit megpróbálom tömören összefoglalni, azok közül is kiemelve a vicceseket. Ugyanis kezdem úgy érezni, hogy Kínához egy nagy adag humorérzék és lazaság kell, hogy az ember jól tudja érezni magát.

Rögtön első nap egy délelőtti, 10 órai szóbeli vizsgára voltunk hivatalosak. Még vizsga előtt, épphogy kinyitottuk a szemünket bekopogott a házinénink, hogy kiragassza a házirendet. A házinéni után a szerelő bácsi is berontott a szerszámos ládájával, akire ugye nem számítottunk, így elég groteszk szituációba kerültünk. Szóbeli vizsga előtt fél órával elkezdte vakolni a falunkat, mert szóltunk neki jövetelünk napján, hogy a konnektor kijött a falból és lóg a semmiben. Eközben mi meg csíkos és macis pizsamában kentünk a reggeli szendvicsünket az ágyon, miközben a vizsgára kellett volna készülődnünk.

Szerencsére csak 10 percig vakolt, úgyhogy még pont odaértünk a vizsgára. 28-án volt az írásbeli szintfelmérő, szerencsénkre azt lekéstük (mert ugye 28-án érkeztünk). Így csak a szóbeli vizsga maradt hátra, aminek sokkal bátrabban vágtunk neki, mint egy kínai fogalmazás írásnak.

A vizsga nem volt nagy szám, csak egy kis csevegés volt. Leültettek 3 kínai tanárral szembe, és beszélnünk kellett egy kicsit, tényleg csak 1-2 mondatot. Meg kellett néznünk a tankönyveket, hogy melyik nehézségi fokozatot szeretnénk. Végül 3 perces „huzavona” után a második legjobb csoportba kerültünk az 5-ből. Nagyon örülünk neki, mert ha magasabb szintű is az osztály, lesz húzóerő, ami motivál minket.

Liu Zhong Wei (később Weiként fogom emlegetni) értünk jött a kollégiumba, és elindultunk bevásárló körútra. Hihetetlen segítőkész, ilyen pasit még nem láttam. 7 órán keresztül kísérgetett minket, keresztül kasul jártunk Tianjin-t. Olyan fontos dolgokat vettünk vele, mint a kínai mobiltelefon kártya, megfordultunk a kínai használt mobil piacon is. Vettem egy BIRD nevű használt mobilt, kinyitható, kamerás kb 4000Ft-ért. Ezenkívül megfordultunk egy elektronikai kütyüket áruló piacon is, ahol modemet vettünk, hogy tudjunk internetezni. Végül egy bevásárlóközpontban zártuk a turnénkat, ahol vízgépet vettünk, amire tartályos ivóvizet tudunk tenni, így folyamatosan lesz mit innunk. Kínában az ivóvizet nem tanácsos meginni, ezért volt szükség erre. Érdekes, hogy a vízgépen két kallantyú van, piros és kék. Azt hittük, hogy ez a meleg és hideg vizet jelenti. Jól is gondoltuk, csak azt nem tudhattuk, hogy itt a kék a szobahőmérsékletű meleg vizet jelenti, mert itt a meleg víz = a forralt teavízzel.

Végül beültünk hárman egy étterembe, hogy együnk végre valami kínait is. Igazából Wei-re bíztuk, hogy rendeljen ő. Nagyon finomakat ettünk! Viszont itt az erős az ezerszer erősebb, mint nálunk, még a hangom is elment egy kicsit. Egy levessel kezdtük az étkezést. A tányér közepén egy kis fül nélküli csésze volt, amit először teás csészének véltem, de mintha azt mondta volna Wei , hogy az a leveses csésze, így nagy bőszen elkezdtem kimerni a levest. Végül nagy röhögés közepette kiderült, hogy a teás csészébe sikerült kimernem a levesemet. Így történt az első cikis helyzetem, amit az étterem összes pincérje látott, mert felsorakoztak az asztalunk mellett, mint a pingvinek és végig bámultak minket.

Az egész napi papucsban mászkálástól koromfekete lett talpam, innen is látszik, hogy nem jártunk valami tiszta helyeken.

Másnap egy újabb internetes kínai ismerőssel találkoztunk, Liuval. Vele beültünk a kollégium éttermébe, hogy kipróbáljuk a diák kosztot. Az étel még tűrhető volt, de össze sem lehetett hasonlítani a már egyszer kipróbált étteremmel. Olyan szag van abban az étkezdében, hogy mindig felfordul a gyomrom. Cserébe viszont 80 Ft-ért ehetünk.

Az egyetemünket úgy kell elképzelni, hogy egy baromi nagy területen sok-sok épület szét van szórva. Több kollégium található itt, illetve több bejárati kapu, északi kapu és déli kapu. A mi kollégiumunk a déli kapu mellett helyezkedik el. Sajnos nem valami nagy szám, mint ahogy azt az első bejegyzésemből megtudhattátok. Azok a csábító képek, amik a suli honlapján vannak szép szobákkal, az a suli hotelje, ahová gondolom a fizetős diákok kerülnek be.

Nekünk szerencsére ezért a szépségérzékünket romboló szobáért nem kell fizetni.

A kolesz mellett egy kis büfé sor áll, ahol mindig számomra büdös szagú kajákat sütögetnek. Rögtön a büfé sor mellett egy mini fodrászat is található. A szokásos látvány, ha elhalad az ember a mi kis gettónk mellett (mert mi így nevezzük), hogy ott ülnek a kínaiak. Egyszerű embereknek tűnnek, ha pl főzéshez a zöldséget kell megpucolni, a héját lesöprik a földre, az autóút közepére. Ugyanez a helyzet kártyajátékoknál is, a kártyák mindig valamilyen módon a földre kerülnek. Ezt nem tudom megérteni, hogy miért csinálják, de hát 5 nap után még nem is akarom megérteni.

Szerintem Kína egy nagy kettősséget hordoz magában. A tömegközlekedés ezerszer jobb, mint itthon. Annyi járat van, és olyan sűrűn járnak, hogy kevesebb vagy max. ugyanannyi ember van a buszokon itt Tianjin-ben, mint itthon. A buszok állapota messze jobb, több TV is van mindegyiken, az utakról is elmondható mindez. Szóval egy fejlett és civilizált társadalom képét adja. DE! Nem szabad csodálkozni, ha a modern buszon a melletted levő krákog, majd a földre köp egy nagyot, vagy ha a szemetet a földre szórják. Szerintem más a higiéniai kultúrájuk is, sokkal mocskosabb minden cuccuk, nem takarítják le úgy, mint mi, pl. klaviatúra. Persze ezek az utcán észlelt, mindennapi egyszerű emberek megfigyeléséből vontam le. Vannak a mi kultúránk szokásainak megfelelő egyének is. A fiatalok, akikkel találkoztunk eddig, és az egyetemen tisztaság van, és nem is köpködnek.

A nyelvi környezet tényleg nagyon sokat számít, még csak néhány napja vagyunk itt, de máris érzem, hogy sokkal jobb a hallás utáni értésem. Nehezen, de számunkra még elég bonyolult dolgokat is meg tudunk érteni, kiadós magyarázás után.

A vasárnapi napot arra szántuk, hogy bemenjünk Pekingbe és megnézzük a Tiananmen teret és a Tiltott Várost. Minden bonyodalom nélkül kitaláltunk a vasútállomásra, ahol kisebb szaladgálás után a jegyárusító épületet is megtaláltuk. Érdekesség, hogy itt minden vonatállomáson átvilágítják az ember cuccát, csak úgy léphet be az állomás területére.

Végre volt alkalmam élvezni a mágnes vasúton való utazást. Kényelmes székben ülve, tibeti vizet kortyolgatva rájöttem, hogy 330 km/órával száguldunk Peking felé. Meglepődtem, mert az ablak mellett ültem, és nem is tűnt annyinak.

Megérkezve Pekingbe a rendőr útbaigazított minket, felszálltunk a Tiananmen térig közlekedő járatra. Sajnos egy megállóval előtte leszálltunk, így sikerült eltévednünk . Vagyisnem tévedtünk el, csak akkora távolságok vannak, hogy kb. még két órát bolyongtunk, amíg eljutottunk a Tiananmen térhez.

Útközben azért megejtettünk egy KFC-t, hogy nosztalgiázzunk, mert európai standard ízre vágytunk. Fel akartuk hívni az Alexet Orsi barátját, hogy akkor délután mikor talizzunk. Sehogy sem tudtuk felhívni a pekingi számot. Ezért leállítottunk egy szimpatikus embert, és a segítségét kértük. Kiderült, hogy azért nem jó a köztelefon kártyánk és a mobilunk, mert mindkettő tianjini és Pekingben nem működik, csak ugyanabban a városban.

Hosszú volt az út a Tiltott Városig, mivel állandóan utunkat állták a korlátok, amivel az autóútról le vannak választva a gyalogos átkelőhelyek, mindenkit kérdeztünk merre kell menni. Végül találtunk két egyetemista srácot, akik pont oda tartottak, ahova mi. Lassan belejövünk az idegenek leszólításába is J Így együtt folytattuk tovább az utunkat.

A Tiananmen térhez érve a fő látványosságot mi alkottuk, mert olimpia után egy héttel nem volt túl sok külföldi. Nem tudom, hogy azért mert látták, hogy kínaiakkal vagyunk, de mindenki velünk akart fotózkodni. Titokban is próbáltak minket fényképezni, elég vicces volt. Ha Orsival összeálltunk egy közös képre, amit magunknak csináltunk egyből még 10-en lekaptak minket. Fura érzés volt. Szerencsére eddig nem keltettünk olyan nagy feltűnést se Pekingben se Tianjinben. Persze egy két ember csodálkozva megnézett minket, de nem ez a jellemző. Általában nem törődnek velünk túlságosan, vagyis inkább nem bámulnak. Erre eljövünk egy nagy turista látványossághoz, és egyből be akarnak többen is támadni. Talán Kína nyugisabb részeiből jövő kínai turisták, másra nem tudok gondolni.

A fiúk csak a kapuig kísértek minket, mert még volt egy kis elintézni valójuk, de oda adták a pekingi köztelefon kártyájukat.  Azon csodálkozom, hogy itt Kínában mindenki olyan segítőkész. Otthon kevés ilyen emberrel találkozni. Ha kell, odaadják a telefon kártyájukat, elkísérnek több sarkon keresztül, még ha semmi dolguk sincs arrafelé. Függetlenül, hogy fiú-e vagy lány az illető. Mondjuk, biztos vagyok benne, hogy az is számít, hogy külföldiek vagyunk.

Belépve a Tiltott Városba (Gugong) még a lélegzetünk is elállt, olyan hatalmas és fenséges volt. Nagyon szépen megrestaurálták az olimpiára, mintha újra fénykorát élné.

„A Pekingi Tiltott Város összesen 24 császárnak volt az otthona. A palota Peking központjában fekszik. A Ming és Qing-dinasztia idején “Tiltott Város”-nak hívták ezt a császári palotaegyüttest, minthogy közönséges halandó nem tehette be a lábát a területére. A történelmi feljegyzések szerint a Ming-dinasztia uralkodója, Yongle császár határozta el a Tiltott Város építését. 1407-ben láttak neki a munkának, és 1420-ban fejeződött be az építkezés, tehát összesen 14 évet vettek igénybe a munkálatok. Ez nem is olyan hosszú idő, ha figyelembe vesszük, hogy munkájuk eredményeképpen a világ legmonumentálisabb császári palotája, a Tiltott Város született meg.
A császári palotaegyüttes huszonnegyedik, utolsó császári lakóját, az akkor már régen detronizált Pu Jit, 1924 novemberében kergették ki a palotából. Ezt követően a császári palotát 1925 októberében Tiltott Város Múzeumnak nyilvánították. 1949-től kezdődően a kínai kormány nagy összegeket fordított a palotaegyüttes restaurálására, állagmegóvásra, az értékes kulturális és történelmi emlék megőrzésére.”

http://hungarian.cri.cn/chinaabc/chapter22/chapter220112.htm

Még most is látszik, hogy nagy uralkodók otthona volt, hiszen olyan finom kézimunkával és minden kis apró részletre kiterjedő díszítésekkel találkoztunk, amit most sem lenne egyszerű megcsinálni. Egyszerűen alig mertük elhinni, hogy itt vagyunk, és a saját szemünkkel látjuk . Több órát nézelődtük, hiszen volt látnivaló.

Miután kijöttünk, találkoztunk Alexxal, aki elvitt minket a Jingshan Parkba. Ez egy hatalmas park, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Tiltott városra. Itt mindenki jól érzi magát. Érdekes látni, hogy a kínaiak nem rohangálnak összevissza és nem idegeskednek. Egyszerűen kijönnek a parkba, és halál egyszerű dolgokkal elfoglalják magukat, közben pedig élvezik az életet.

Láttam tájcsizó bácsit, és egy csoport embert, akik összegyűltek a park útja mellett, 3-an hangszeren játszottak, míg a többi 15 pedig egy kottát nézve énekelt. Just for fun életérzés.

Egy aranyos öreg bácsi pedig azt az elfoglaltságot találta magának, hogy egy egyszerű vizes ecsettel a betonra felfestette az írásjegyeket (shufa, kínai kalligráfia). Nem zavartatta magát, hogy egy perc múlva megszárad a víz a forró aszfalton, és nem látszik semmi. Akkor előröl kezdte, egész nagy nézőközönségre tett szert. Itt az emberek megállnak megnézni az ilyen és ehhez hasonló dolgokat, és nem rohannak tovább.

A park után Alex elkalauzolt minket a még megmaradt egyik kis kínai sikátorba (hutong). Sajnos az olimpiai nagy építkezések miatt nagyon sok több évszázados múlttal rendelkező sikátort lebontottak. Pedig ezek adják meg Peking hangulatos, igazi képét.

„Peking mongol város. A nomád hódítók, akik megtették fővárosuknak, magukkal hozták nyelvüket, életmódjukat is, melynek fontos részét jelentették a lovak. Kutakat ástak és vályúkat készítettek a lovaknak. A pekingiek ezeknek a mongol kutaknak kínaiul a hutong nevet adták. A pekingieknek nagy gondot okozott, hogy házaik és otthonaik védtelenül álltak a lóitatók között, ezért falakat emeltek a házak közé, hogy megóvják magántulajdonaikat. Még egyszerűbb volt ráépíteni a szomszédok falaira, bár azt szigorúan tiltották, hogy a falépítéssel elzárják más háztulajdonosok elől az utat a kutakhoz. Így alakultak ki a hutongok útvesztői, melyekben egy lovas épp hogy csak elfér.”

Ma ezekben a kis utcácskákban nem lovasok száguldanak, hanem nagy embertömeg hömpölyög lassan, a boltok portékáit nézegetve. Sok a hangulatos beülős hely is, ahonnan nyugodtan szemlélhetjük a kavargó forgatagot.

Emellett a hutong mellett egy tavacska található, egy kis szigettel. Bárki, akinek kedve támad csónakázni, nyugodtan megteheti.

Peking méreteit jól mutatja, hogy Alex aki pekingi, ő sem ismeri a teljesen várost. Így vagy 1,5 órát vett igénybe, amíg visszakeveredtünk a vonatállomásunkra.

Újabb élmény dús napokat éltünk meg.  

Köszi mindenkinek a sok pozitív visszajelzést, ezek szerint van értelme írnom. :)

Igyekszem minél rendszeresebben írni.