Húúú, hát nagyon elmaradtam, elnézést mindenkitől. Igyekszem pótolni és beszámolni az eseményekről.
Előző bejegyzésemet azzal zártam, hogy Orsi eltörte a lábát. A második félévben a dolgok nagyon össze sűrűsödtek. Orsi és János szülinapja egy újabb apropót adott arra, hogy megint vigadjunk! Erikával isteni szikra pattant az agyunkba, mikor kitaláltuk, hogy mivel lepjük meg Orsit. Fehér ember lévén szó, amúgy is feltűnést szoktunk kelteni a kínai forgatagban, hát még ha Orsi végig mankózik az utcán. (Ami bár nehézkesebbé tette a mozgásunkat, azért mindig megtaláltuk a mondják, hogy ott legyünk a közösségi eseményeken. :)) Szóval ebből a nagy feltűnésből kiindulva kitaláltuk Erikával, hogy Orsinak személyre szabottan készítettünk egy pólót az "Érdekes vagyok" felírattal. Természetesen nem akartuk, hogy Orsi egyedül viselje ezt a provokatívabb pólót, úgyhogy mi is csináltattunk magunknak egyet, Erikáé a "Nem érdekes", nekem pedig a "Nagyon érdekes" felirattal. Mondanom sem kell, hogy mindenkinek mosolyt csaltunk az arcára ezzel az összeállítással, amit mindig felvettünk, és a suliban, utcán így flangáltunk. Azon kívül, hogy Mi is nagyon jót derültünk a dolgon, másokat is megnevetettünk vele. :)
Sajnos a tanév vége hamar eljött. Már hónapok óta számoltuk vissza elkeseredetten a napokat, hogy mennyi idő van még hátra a tianjini életünkből. Az utolsó hónap elég rázós volt, igyekeztünk kihasználni a minden egyes percet. A suliról és a vizsgákról nem érdemes sok szót ejtenem, olyan volt, mint egy átlagos tanévzárás. Minden tanár bekeményített, vizsgák tömkelege és egy évfolyam tablókép, ami később ott fog virítani mindenki asztalán, hogy emlékeztessen egy letűnt szép korra. A tanulás helyett inkább azon járt az eszünk, hogy elmenjünk az összes kedvenc helyünkre és minden barátunkkal még „utoljára” találkozzunk. Évzáró program keretében elmentünk az osztállyal együtt vacsorázni, az osztályfőnökünk is eljött, aki csak megerősítette bennem azt a véleményt, hogy néha már annyira laza, hogy aki inkább diáknak illene be, mint osztályfőnöknek. :)
Olyan érzésem volt, mintha megint érettségi előtt állnék. Mikor mindenki tudja, hogy valami véget ér, és ha újra is találkozzunk, nem lesz ugyanolyan, hiszen az „itt és most” véget ért. Ez természetes, hogy egyszer minden véget ér, de azért nehéz szívvel intünk búcsút az itteni barátoknak és szabadságnak.
Inkább összefoglalom milyen benyomást tett rám Tianjin az elmúlt egy évben. Emlékszem, mikor leszálltunk a Pekingből érkező gyors vonatról és a modern fejlett város képét hirtelen egy kusza, kavalkáddal teli igazi kínai város váltotta fel. Magyarország után a közel 12 milliós város, fojtogató fülledt levegőjétől úgy éreztük, hogy megfulladunk. Az agusztusi nagy meleg, - amit szauna időnek is neveznek - rátelepedett a városra, a nagy hőség az ember bőrét ragadóssá és nedvessé tette, ehhez már csak plusz volt, hogy a mindenhol a sok kínaival tülekedni kellett, mert a kis termetükkel képesek voltak elsöpörni minket. Nem bunkók ők, egyszerűen náluk csak így szokás, hogy nem udvariaskodnak, inkább a lábadra állnak, ez az érdekérvényesítés egyik legjobb eszköze. :) Kulturális sokként hatott ránk az eltérő higiéniai körülmények, és az, hogy a taxi sofőrök, eladók keményen lecsaptak ránk haszonszerzés céljából, mint ragadozó a zsákmányára. A köpködésen annyira már nem lepődtünk meg, hiszen Kínával kapcsolatban, erről szinte mindenki halott már. Inkább az ezzel járó hanghatásokat volt nehéz megszokni. Az első hetek voltak a legnehezebbek. A nyelvet sem beszéltük még olyan szinten, az ételeket és az „illatokat” is meg kellett szoknunk.:) Eleinte nem igazán tetszett Tianjin, ha tehettük mindig „menekültünk” vissza Pekingbe, amiről most már tudom, hogy Kína kirakat városa. Aztán szép lassan beleszoktunk, lettek barátaink, megtudtuk, hogy hol lehet a mi ízlésünknek megfelelő ételt kapni, felfedeztük a környéket. Igazából a második félévben döbbentem rá, hogy mennyire megszerettem Tianjint. A kínai Új Év alatt tett egy hónapos utazásunk alatt nagyon sok helyen jártunk és megismertük Kína ezernyi arcát. Innentől van viszonyítási alapom, hogy Tianjin nem is rossz a többi városhoz képest. Az egy év alatt, amíg ott éltem annyi építkezés és fejlesztés ment végbe a városban, hogy most már kialakultak az igazán elegáns és modern részek is! Személy szerint a nagyobb városoknál jobbnak tartom, mert élhetőbb, nincs az a fullasztó tömeg és azért itt, mégis közvetlenebbek az emberek. Persze én már elfogult vagyok, hiszen itt vannak a barátaim és ide kötnek az élmények is.
Most még nehéz megmondani, hogy az egy év alatt hány igazi barátságot sikerült kötnünk, mégis úgy érzem, hogy van néhány ember, akivel még sokáig fogom tartani a kapcsolatot. Talán Európában, Afrikában vagy Ázsiában még találkozni fogunk. :) Ez a multikulti kavalkád, koleszos élet is nagyon tetszett!
Az utolsó időszak azért volt nehéz, mert mindenki elkezdett haza szállingózni, és a legrosszabb az volt, hogy mindennap búcsút kellett inteni valakinek, ezért állandóan bulikat szerveztünk. A hetek elfolytak, és nemcsak a tanításnak lett vége, hanem eljött az a nap is, hogy Orsi is hazament és lassan kezdett kiürülni a kolesz. Egy kicsit szomorúsággal töltött el az, hogy eljött ez a pillanat is. Utolsó tianjini estémen még mindenki utoljára beesett, hogy elbúcsúzzon. Összehoztunk egy spontán vacsit, ahol felidéztük az egy év szép emlékeit, közös élményeket és Innától (az ukrán barátnőmtől) kaptam egy kiskönyvet, amibe mindenki beleírta a további jókívánságait, amitől nagyon meghatódtam! Azon gondolkoztam, hogy egy év alatt annyi minden történt velem, mint otthon 3 év alatt se. Hihetetlen élmények és tapasztalatok, amik most már örökre meg fogják változtatni a gondolkodásmódomat!
Utolsó reggel leadtam a szobánk kulcsát, aminek ki tudja már hányadik lakója voltam. Elköszöntem a takarító nénitől. a portásoktól és a büfésektől :) , szegények, minden évben búcsúztatnak. János és Xü is kijött, hogy még egyszer láthassanak és elköszönjenek, hát nagyon nehéz szívvel búcsúztam el. A taxiban a sofőrrel önfeledten csacsogtunk össze vissza, ami egy évvel ezelőtt nem így ment volna. Ennek ellenére a szívem szomorú volt, ahogy végig suhantunk az ismerős utcákon, amik mind az itteni életem színterei, helyszínei voltak.
A gyorsvasútra felülve igyekeztem a szomorú búcsún túltenni magam, hogy felkészüljek a Kínában töltött életem utolsó felvonására, egy újabb nagy utazásra Arnolddal és a családommal, akik néhány nap múlva megérkeztek Pekingbe. Folyt.köv.
Új képek:
Második félév mappa
Suli mappa
Orsi szülinapi buli
Búcsú bulik
Utolsó kommentek