Elnézést mindenkitől. hogy a beszámolóim közti idő egyre hosszabbodik, csak itt aztán tényleg pörög az élet! Azért igyekszem minél rendszeresebben kevesebbet írni. Az elmúlt hetek ismét eseménydúsan teltek el. Már egész jól berendezkedtünk az itteni kínai életünkbe.

Ismét sor került egy nagyobb összejövetelre, amire Erika és Pijie szülinapja adott jó apropót. Egy japán étterembe tartottuk az ünneplést. Egy kicsit svédasztalos jellege volt, bármennyit ehettél X összegért (esetünkben 69 yuanért), egy előre meghatározott menüből.  A vacsora ára elég magas az itteni éttermi átlagárakhoz képest, de kárpótolt minket az a sok finomság, amit elénk hoztak. 12-en voltunk, az asztaltársaságot európaiak, egy amerikai és egy japán lány, Reiko alkotta. Előzetes várakozásainkkal ellentétben a koreaiak nem jöttek el. A valódi okot nem tudjuk, Erika szerint a kollektív koreai összetartás, ha egy nem jön, a többi is visszamondja. Szerintem a magas ár is közrejátszott a dologban. Mindenesetre a koreaiaknál megfigyelhető egy nemzeti sajátosság, az, hogy nem nagyon szeretnek vegyülni, inkább egymással trécselnek (tisztelet a kivételnek), de elég zárkózottak.

A szülinapi vacsi jól sikerült, trécselgettünk, eszegettünk, képeket csináltunk.

Erikát különleges ajándékkal leptük meg, de először el kell mesélnem az elő történetét, hogy értsétek a szituációt.

Az egyik tanárnak az irodából, Zhi Laoshi-nak az a feladata, hogy a külföldiek ügyes bajos dolgait intézze. Amikor megérkeztünk az összes külföldit egy buszra pakolta, és elvitt az kórházba egészségügyi vizsgálatok végzése címszóval. Nos, azt tudni kell, aki megkapja ezt az ösztöndíjat, annak ezt a sok orvosi vizsgálatot már otthon el kellett végeztetnie. A kínaiak viszont az esetek többségében ragaszkodnak az orvosi vizsgálatok újbóli megcsináltatásához, amiért persze a külföldi diákoknak borsósan fizetnie kell! (Mázlink volt, egyedül minket magyarokat nem szívattak.) Erika teljesen felháborodott, hogy mi az, hogy az olasz egészségügyet felülbírálják a kínaiak, és nem hajlandó kitenni magát annak, hogy őt Kínában mindenféle tűvel szurkálják. (Megjegyzem a kórház szerintem teljesen oké volt,  egy átlagos magyar kórházhoz viszonyítva sokkal jobb.) Olasz barátosnénk hangot is adott aggodalmainak. Egy szó, mint száz, elég rendesen összevesztek Zhi laoshivel. Végül Erika belátta, hogy egy kicsit túl messzire ment el, és bocsánatot kért.  Azóta a viszonyuk rendeződött, de minden találkozásuk úgy néz ki, hogy Zhi laoshi pénzt kér valamilyen hivatalos ügy címszóval (amit elvileg később visszakapunk),  Erika pedig mindig a pénzét követeli vissza.  Szóval mindig más akarnak és elbeszélnek egymás mellett, teljesen idillivé vált a kapcsolatuk. :)  Erika mindig hangoztatja, hogy megőrjíti Zhi laoshi, ezért állandóan cukkoljuk, hogy biztos tetszik neki. Innen merítettük az ötletet, hogy összeboronáljuk őket, így össze photoshop-oltunk két képet róluk, amin Erika vágyakozva néz Zhi laoshira, és a feje feletti kis buborékban az mondja, hogy: I like you BOY! :). Amikor először meglátta Erika a szülinapi ajándékát nem is tudott szóhoz jutni a megdöbbenéstől. Aztán, végül is poénnak vette, és mindenkinek elmeséli ennek a nevezetes bögrének a sztoriját. Így történt, hogy a külföldiek megismerhették a magyar humort, és, hogy Erika minden reggel a Zhi laoshi-s rózsaszínű bögréjéből kortyolgathatja az olasz kávéját.

 

Október első hete Kínában nemzeti ünnep. Nekünk is lehetőségünk nyílt, hogy kipihenjünk magunkat az egy hetes szünetben. Először egy Xi’an-i agyaghadsereg kiruccanást terveztünk, illetve, hogy meglátogatjuk Wang tanárnőt Wuhanban (az otthoni tanárnőnket). Végül le kellett mondanunk mindkettőről, mert olyan későn kaptuk vissza a vízum ügyintézés miatt az útleveleket, hogy már lehetetlen volt jegyet találni a vonatokra. Ugyanis Kínában, ha szünet vagy ünnep van, mindenki utazik, hazamegy, és szó szerint elkapkodják az összes jegyet. Nekünk, mert külföldiek vagyunk, egy hosszabb vonatútnál kérik az útlevelünket. Pekingbe is fel szerettünk volna menni, de lehetetlenség volt üres szállodai szobát találni. úgyhogy meghiúsult az utazgatás terve.

Így nem maradt más, mint itthon maradni. Annyira nem is bántam, hiszen eddig mindig csak elcsászkáltunk mindenhova, és a várost, ahol élünk még nem nagyon ismerjük.

Az egy hetes szünetünk nyugisan telt. Még a suli szülinapi rendezvényén összeismerkedtünk egy kínai lánnyal, Yan Rong-nak hívják. Ő volt olyan kedves és elvitt minket városnézésre. Megnéztük a régi városházát és a klasszikus régi vásárló utcát, majd belevetettük magunkat a kínai piac forgatagába.

Nos, itt egy piac jóformán olyan, mint otthon, csak 10-15ször nagyobb, sokkal, de sokkal több emberrel. A cuccoknál megfigyelhető a kínai ízlésvilág, szerintem elég rondák, főleg a cipők alkotnak egy külön kategóriát. Gondolkozom is rajta, hogy indítok valami design center féleséget, és lefényképezem ezt a sok giccset és gyerekes holmit. Már álmomban is fodros, masnis, és kis szalagokkal díszített ruhákat láttok. A vásárlás nemcsak a különböző ízlés világ miatt nehézkes. A 180 centinkkel elég nehéz megfelelő ruhát találni. Szerintem itt mindenki hátránnyal indul ruhavásárlásnál, aki nem 160 centis és 50 kg. Minket mindig kedvesen „lekövéreznek”. Itt az átlag méret a 36. Nem baj, azért sikerült kifognunk néhány jó cuccot, ami ránk is jön, csak türelmesen kell keresni.:)

Yan Rong-gal annyira összemelegedtünk, hogy elhívott, hogy nézzük meg az énekversenyt, amin az egész osztályával szerepel. Szegénykék, itt kötelező mindenkinek részt venni ezen a versenyen, nincs olyan, hogy akarsz-e vagy nem akarsz. Szóval elmentünk, hogy felüdítsük kis lelkünket. Külföldiek lévén egyből lecsaptak ránk és díszvendégként kezeltek minket és átültettek az zsűri mellé. :)

Nem volt egy túl nagy szám a műsor, de aranyosak voltak! Kikapcsolódásnak pont megfelelt. Mondtam is az Orsinak, hogy milyen furi, hogy most nem mi lépünk fel valami kínai rappel, és kivételesen mi ülünk a néző közönségbe.

Yan Rong persze nagyon örült, hogy elmentünk megnézni, és dicsekedett is velünk, hogy vannak külföldi barátai. Kedvesen meghívott minket az osztály vacsorára. Ez volt az első alkalom, hogy 40 kínai között találtam magam, akik egyszerre akartak megismerkedni velünk. Érdekes élmény volt! Egyébként aranyosak voltak az osztálytársai, ők még nem is az a nyomulós fajta kínaiak voltak. Egész jól sikerült az este. Azt vettem észre magamon, hogy egészen kezdek beépülni a környezetbe, és kínaiasodni. Mivel fájt a torkom és nem volt más, sima forralt vizet ittam a vacsihoz (amit nem hittem volna soha, hogy fogok így magában inni), és az asztalra kiköpködött csontok látványa sem zavart. Talán ez onnan jön, hogyha a koleszba főzök, én is az ablakon keresztül kiöntöm az olajat az eső csatornába ugyanúgy, mint a többiek. :)

Egyedüli dolog, ami zavart, de jobb, ha megszokom, hogy kb. úgy éreztem magam, mint egy különleges állat az állatkertben. Mindenki minket akart, illetve velünk akart fényképezkedni.  Ez az a szitu, hogy nem lehet nemet mondani 40-szer 40 kínainak, úgyhogy az este végére már az arcomra fagyott a mosoly.

Azt az elmúlt hetekben azért megtanultam, hogy mivel külföldiek vagyunk, sokan érdekből barátkoznak. Hogy legyen közös kép, amit mutogathatnak a barátainak, elmondhassák, hogy vannak külföldi barátaik, illetve, hogy angolt tanulhassanak (mert ugye minden külföldi angolul beszél). 

Nagyon szeretek itt lenni Kínában, és sok jó fej kínai is van, de azért máshogy kell kezelni az embereket. Mindenki egyből a legjobb barátod akar lenni, csak gyakran nem miattad, hanem más ok miatt. Még túl rövid ideje vagyok itt, hogy beszámoljak a kínai barátaimról, de úgy érzem, egy-kettő talán már van, akivel később is fogom tartani a kapcsolatot.

Tianjin felderítése közé tartozott, hogy végre elmentünk és megnéztük a suli közelében lévő parkot, amire mindig is kíváncsi voltam. Itt található Tianjin TV tornya, ami tiszteletet parancsolóan magasodik a város fölé, még a szobánk ablakából is látni lehet. A TV torony köré egy kis tavacskát építettek ki, a tó körül pedig egy kis sétáló út fut körül, kialakítva kis leülős helyekkel. Nagyon hangulatos, egyben modern hatású a torony miatt, de megtalálható a kínaiak álltal oly nagyra becsült zegzugos rendezett park kialakítás is.

Ide Jack-kel, az egyik kínai ismerősünkkel mentünk el. Róla annyit érdemes tudni, hogy nagy sport ember, tájcsi tanár is egyben, és részt is vett idén az olimpián.

Ha már a tájcsinál tartunk, azt hisszem ideje beszámolnom a lassan már két hónap alatt szerzett tájcsi "tapasztalataimról". Mindketten Orsival feliratkoztunk tájcsi órára, úgyhogy minden hét péntek délutánján tájcsizunk. Először mikor megláttuk a tanárt, egy kicsit kétkedtünk, hogy pont ez a pasas lesz a legalkalmasabb a tájcsi tanítására???

Egy kis köpcös pasas, aki óra előtt egy másodperccel végre elnyomta a cigijét, köpött egy nagyott, és kezdődhet is a tájcsi óra. :) Óra végére azonban rájöttünk, hogy az első benyomás csalóka, mert jó tanárnak tűnik. Látszik, hogy nem ma kezdte a szakmát. A stílusát is bírom, néha olyan mintha kiképzésen lennénk, katonás sorba állít minket, és angol vezényszavakat (right, left, stop) kiabál. :) Hiába tanít külföldi diákokat, el tudja magyarázni kínaiul illetve testbeszéddel, miért ilyen szögben tartsuk a kezünket, hova helyezzük a testsúlyunkat, stb. Ránézésre egyszerűnek tűnik a tájcsi, de amikor elkezdi csinálni az ember, rájön, hogy nagyon sok mindenre oda kell figyelni annak érdekében, hogy helyesen csinálja. Egy gyakorlat sort kezdtünk el megtanulni. Végre kb. az ötödik órán történt meg velem hogy tényleg effektív tudtam élvezni a tájcsit, mert a gyakorlat sort annyira már megtanultuk, hogy nem kellett görcsösen rákoncentrálnom. És tényleg éreztem az energiát és hogy lazább leszek. A testnek, léleknek egyaránt nagyon jó! Szóval mindenkinek ajánlom, ha teheti próbálja ki, mert tényleg nagy élmény!

A szünet második felében Jánossal és az egyik kínai barátnőjével elmentünk Tanggu-ba. Két órát utaztunk a sulitól, és még mindig Tianjin városában voltunk, csak egy másik városrészben, amit Tanggunak neveznek. Azért jöttünk el, hogy végre megpillantsuk a tengert Kínában. Bár tudtam, hogy egy kikötővárosba megyünk, mégis azt feltételeztem sikerül találnunk valami elhagyatottabb partot. Ez hiú reménynek bizonyult. Pont belevetettük magunkat a legnagyobb tömegbe. Az ünnep miatt mindenki a parton, vagyis a kikötőben lébecolt. Úgy éreztem magam, mintha május 1-ei felvonuláson lennék, csak megsokszorozva a kínai tömeggel. A tengert nagyon nem is láthattam, mert hullámtörővel le volt választva a kikötő.

Megtudtam, hogy itt Kínában nem is szokás a tengerben fürödni, mert nincsenek olyan partok, illetve a víz nem tiszta. Úgyhogy a jó kis búvárkodással várnom kell, de remélhetőleg a tervezett országjáró körutunknál útba fogjuk ejteni Hainan Dao szigetét is, ami képeken igazi paradicsomnak tűnik.