Az internet
Az első hetek fő problémáját az internet hiánya jelentette a számunkra. Úgy gondoltuk, hogy bármit el tudunk viselni, ha van internet. Természetesen mikor beköltöztünk a szobánkba nem volt net, ezért el kellett mennünk, venni egy modemet és egy hub-ot. Mivel a szükséges technikai hátteret biztosítottuk, már csak egy internet kártyát kellett venni. Lelki szemeim előtt egy otthonihoz hasonló internetszolgáltató üzlethelységének a képe lebegett, ahol megvehetjük az internet kártyát, ami 30 napig érvényes. Ehelyett az utcán ücsörgő nénitől vettük meg a kártyát, aki a bicajára felszerelt kis kosárból kihúzta a kártya gyűjteményét. Hát erre sem gondoltam volna, hogy egy bicajos öreg nénitől fogok én még az életemben venni nemzetközi telefonkártyát és internet kártyát. Vicces, de végül is nekem mindegy hol veszem.:) Csak érdekesség képen írtam le. Szóval megteremtettünk minden szükséges technikai feltételt, hogy legyen internet, de mégsem lett. Mivel Orsival egyikünk sem egy nagy számítógépes szaki, kellett keresni valakit, aki az. A portán már kezdtek „ferde szemmel” nézni (nem mintha eddig nem így néztek volna), hogy mindig más fiút cipelünk fel a szobánkba. Több napig eltartott a probléma orvoslása, így elég sokan megfordultak már nálunk, volt, hogy egyszerre 3-4 fiú szerelgette nekünk a netet. A nagy tumultusra már a szomszéd szobákból is idetódultak megnézni, hogy mi a helyzet. Nagy szerencsénkre, a két szobával arrébb lakó bulgár fiú nagy számítógépes szaki, bár az elején ő sem tudta orvosolni a problémát nagyon sokat segített nekünk.Az alábbi képen a fiúk éppen szerelik az internetet.
Egy találós kérdés:
A képen látható három fiú közül szerinted ki a János???
Megoldást lásd egy bekezdéssel lejjebb.
Végül is az internetszolgáltatótól kibicajozott egy pasas, ő félig megcsinálta a netünket. Azért mondom, hogy félig, mert úgy csinálta meg, hogy csak az egyik gépen volt internet, de a bulgár srác egy hubbal megoldotta a dolgot, ÉLJEN, ÉLJEN! Cserébe egy pilóta keksszel megjutalmaztuk, mert volt, hogy este kilenckor is a mi szobánkba ügyködött. Ez volt az internet ügyes bajos története. Több mint egy hét alatt, de sikerült elérnünk, hogy legyen a szobánkba net.
A megoldás: a János a legbaloldalibb srác, aki egyébként az egyik jó barátunk.
És, hogy miért lett János? Azért mert, 15 évet élt Magyarországon, és magyar vér is csörgedezik az ereiben. Egyébként meg nem is kínai, hanem vietnámi.:)
A képen látható másik két srác közül az egyik a már említett bulgár fiú, és egy másik ismerősünk Liu (ő kínai:)).
Az étkezés
Második egetverő problémánk az étkezés, mint már említettem az előző bejegyzésben. Erről érdemes szót ejtenem. Otthon sem voltam egy nagy kínai kajás fan, és szerintem itt sem leszek. Vannak nagyon finom ételek, de mivel még annyira nem tudunk, hogy egy kínai étlapot értelmezni tudjunk, rábökés szerűen megy az étel kiválasztás. Ezért egyszer vagy bejön és nagyon finomat eszünk, vagy nagyon nem!
Ugyanaz a problémánk, mint a legtöbb külföldinek a kínai ételekkel. Meg lehet enni a kínai ételeket, csak elég olajosak, illetve nagyon más az íz világuk. Ezért itt a koleszban, akinek van esze, az magának főz. A szitut úgy tudnám a legjobban jellemezni, hogy eszünk, mennyisségre tele vagyunk, de egyébként nagyon ki vagyunk éhezve a megszokott ízekre. Néha tényleg tudunk finomat találni, de azért ezeket sem tudnám nap, mint nap enni. Egy héten egyszer még elmegy, de többször nem. Itt például arra a sós palacsintára gondolok, amibe tojást tesznek, mogyorót, mindenféle szószt, zöldséget és persze csöpög az olajtól. Azért meg lehet enni!
A besárló központokat járva még szembetűnőbb a két kultúra közti preferált élelmiszerek közti különbség. Itt például a kenyér édes, olyan, mint nálunk a kalács. Úgyhogy ha szendvicset veszel, márha találsz, akkor kalácsos szendvicset kapsz. :) Szó szerint vadászni kell a toast kenyeret a nagy áruházakban, szerencsére találtunk egy helyet ahol kapni. Úgyhogy reggelire vajas kenyeret eszünk, amit egyébként utálok otthon. De itt nagy élvezettel fogyasztom. Sajtból eddig csak lapka sajtot láttam, de arany árban mérik. Ugyanez a helyzet a felvágottaknál, nem nagyon esznek felvágottakat. Őszintén, ahogy azok a felvágottak kinéznek, én sem fogok enni!
A csoki felhozatal is érdekes. Ha már nem bírjuk, akkor veszünk egy kis Dove csokit, ami szintén nagyon drága. A kínai csokik nagyon rosszak, minden csak nem csoki. Viszont találtunk Nescafe-t.
Jégkrémből széles a paletta, van borsós jégkrém, kukoricás, babos. Még nem kóstoltuk, de majd beszámolok róla, hogy milyen.:)
Itt a nagy áruházakban egy 100 négyzetméteren válogathatsz mindenféle cukorka közül, egyszerűen imádják, oda vannak érte. Én általában igyekszem elkerülni ezt a helyet, mert olyan szagok vannak, amit nem nagyon csípek.
Az eddigi tapasztalat tehát az, hogy vannak nagyon finom ételek is (kedvenc a baozi), de összességében nagyon nehéz megszokott ízt találni. Az is nagyon fárasztó, hogy minden nap fel kell kerekedni, és kitalálni mit együnk és hol. És mivel itt sokkal nagyobbak a távolságok mire hazaérünk az étteremből el is égettük az ebéddel bevitt kalória mennyiséget, és újból éhesek leszünk. A másik dolog pedig az, hogy mindennap étterembe enni 30 yuanért (kb. 500-600 Ft-ért) túl drága! Ugyanis nem akarunk hozzányúlni az egész ösztöndíjunkhoz kb. 40.000 Ft-ból kell megélnünk. Mindenki azt mondta, hogy nagyon olcsó Kína, jó szerintem is olcsó, de azért nem annyira, mint gondoltam!
Nemrég rászoktunk a suli melletti kis utcai kifőzdére, ahol 4 yuanért (kb 80Ft-ért) meg tudunk ebédelni, és elég jót adnak. Azért már ezt is kezdjük unni, mert mindennap azt esszük.
Szerintem Erikával az olasz barátnőnkkel veszünk közösen egy hűtőt, és főzni fogunk, mert már eléggé unjuk a kínai kajákat.
A tianjini élet
Elvileg elég sok szabadidőnk van, mégsem jut semmire időnk. Még igazából a tanulásba sem vetettük nagyon bele magunkat, persze azért tanulunk, de nem erőltetjük halálra magunkat. Erre a hétvégére tervezem, hogy tanulok, mint a kis angyal, kivi vagyok, hogy fog összejönni.
Napközben a suliban vagyunk, a délután pedig olyan fontos dolgokkal megy el, mint az ételvadászat, háztartási cuccok vásárlása, illetve a költözködés! Képzeljétek el, a kedvenc recepciós nénink (Yíng) fülét annyit rágtuk már a szoba miatt, hogy beprotezsált minket az ötödik emeltre! Az itt lévő szobák sokkal jobb állapotban vannak. Ugyanaz a felszereltség, de itt jobb a csempe és a bútorok is szépek. Egy álomhotel az előző szobához képest. Mivel az ötödiken van, nem olyan zavaró az utcáról beszűrődő zaj, sokkal világosabb, és esküszöm itt még a „szag” is sokkal jobb. Szerintem a második emeleten rohadnak a falak, de az biztos, hogy ott dohos a levegő, és sötét is van. Kedden szóltak, hogy van egy szoba az ötödiken, amibe beköltözhetünk szerdán. Sokkal szebb volt a szoba, de nem volt légkondi, ami itt elég gáz, mert még most is 28-30 fok körül van, nyáron meg egyenesen katlan van itt fent. Mondtuk nem baj, mindenképp költözünk, úgy is jön a tél, aztán majd meglátjuk. Szerdán azzal fogadott minket Yíng, hogy szervált nekünk egy új szobát. Örömünkben ugráltunk és nem győztünk hálálkodni. Úgyhogy a délután a költözködéssel illetve az új szoba kitakarításával ment el, mert itt is több centi vastagon állt a kosz. De most már egész kis pofás. A falon a tapéta elég csúnyuska, de ezt a problémát majd poszterekkel szeretnénk orvosolni.
Közben kezdünk egész sok barátot szerezni. Jó, mert ezen az emeleten lakik több barátunk is, Erika (az olasz lány) és Ruth, aki egy kenyai lány. Kiderült, hogy az első szobát, amit itt mutattak nekünk az ötödiken, az osztálytársaink, a két grúziai lány kapta meg. Hehe, minket jobb szobába raktak, mert még légkondink is van! Ennyit számít a jó kapcsolat a recepciósokkal!
A hatodikon lakik Pijie az amerikai srác, alattunk eggyel pedig Dzsen Dzsen a thaiföldi barátnőnk.
Dzsen Dzsennel a mosókonyhában éjjelek éjjelén ismerkedtünk össze. Ez az a hely és időpont ahol nem várná az ember, hogy barátokat szerezhet. Dzsen Dzsen egy nagyon szép és kedves csajszi, ő három éves master képzésen van itt (ugyanúgy, mint Ruth), már két éve itt tanul, szóval eléggé keni-vágja a kínait, de angolul is jól tud. Már megismerkedésünk estéjén megbeszéltük, hogy hétvégén elmegyünk bulizni.
Először elmentünk egy kínai étterembe vacsorázni, utána pedig elvitt minket egy bárba, ahol a barátnőjének, Ruthnak, a kenyai lánynak volt fellépése, mert ő énekes is. Összeismerkedtünk még a bár tulajával, aki egy dán fiú, illetve egy kínai sráccal, aki egyébként Kanadában él. Szóval összeültünk a világ minden részéről és hallgattuk Ruth gyönyörű éneklését. Miután Ruth végzett, Dzsen Dzsennel tovább mentünk bulizni. Elvitt minket a Xidongba, ez állítólag a város legmenőbb szórakozó helye, és tényleg nagyon cool! Az eddig hallott elbeszélésekből egy olyan discot képzeltem el, ahol meg sem lehet mozdulni, mert annyi ember van, és ügyetlenkedve táncolnak a kínaiak valami ismeretlen kínai zenére. Ehelyett megint teljesen mást kaptam, mint vártam. Jó értelemben persze!
Belső design-ban megfelel az itthoni jobb szórakozó helyekhez, embertömegben a még lehet táncolni kategória. Volt kínai, és nagyon sok külföldi is (laowai, ahogy minket neveznek a kínaiak), a fél kollégiummal összefutottunk. Úgyhogy még ismerős arcokkal is buliztunk. A zene messze veri az otthoni szórakozóhelyek zenei kínálatát. Külföldi zenék széles palettáját játszák, rocktól kezdve funky-ig minden van. És ami a legfontosabb, hogy élő zene van! De nem az a gagyi, hamisfajta. Egy phillipine-i lány és két kínai srác énekel, akik egyben a gitárosok is. Úristen, nagyon jó a hangjuk, néha még jobb is, mint az eredeti. A színpadon énekelnek, és néha teljesen kikelnek magukból, de jól csinálják amit csinálnak. Közben a DJ is keveri a zenét, szóval zenei kínálatban tényleg nagyon jó! Annyira tetszett a hely, hogy másnap is elmentünk Ruth-tal. Azaz érzésem, hogy többször is le fogunk nézni.:)
Zhongjiujie (中秋节)
A szeptember 10-11.-ei hétvégén ünnepeltük kínai második legfontosabb ünnepét, a Zhongqiujie-t. (Az első a chunjie 春节, ami általában január elejétől február végéig tart.)
A Zhongqiujie-nek több neve is van, szokták az őszközép ünnep mellett nyolcadik hónap ünnepnek is nevezni, mert a hagyományos naptár szerint a nyolcadik hónap 15-én tartják az ünnepséget. Az ünnep nagyon fontos eleme, hogy összeül az egész család. Ilyenkor, ha valaki más városban dolgozik vagy tanul, hazaszokott menni, és az egész család találkozik.
Az ünnep eredete:
Réges 10 Nap sütött, aminek következtében a föld kiszáradt, az emberek éheztek. Az Ég Ura, amikor tudomást szerzett erről, megparancsolta az Ég egyik lakójának, Hou Yinek, az égi íjásznak, hogy sebesítse meg a 10 Napot. Hou Yi-nek azonban a 10 Napból csak 9-et sikerült lelőnie, az utolsó elmenekült. Ez az egy Nap süt azóta is. Az emberek áldották Hou Yi nevét, amiért segített nekik, de az Ég Ura nagyon megharagudott rá, mert nem teljesítette a parancsot, ezért az íjászt száműzték az Égből és a Földre kellett jönnie. Itt Hou Yi elvette a gyönyőrű Chang E-t. Mivel Hou Yi kiváló íjász volt, ezért rengetegen jöttek, hogy a tanítványai lehessenek, közülük az egyiket Peng Mengnek hívták (ő a gonosz a történetben). Egy napon Hou Yi találkozott Wang Mu Niangniang úrnővel, aki átérezte Hou Yi helyzetét, és adott neki egy csomagnyi halhatatlanná tevő szert. Azonban Hou Yi ezt a gyógyszert Chang E-nek, a feleségének adta, aki egy dobozba akarta elzárni a gyógyszert, csakhogy a gonosz Peng Meng kileste, és követelte a szert. Chang E nem akarta odaadni, ezért - nem lévén más választása - lenyelte az orvosságot. Ekkor elemelkedett a földről, és a Holdra került. Ott csak egy fehér nyúl (ő gyógyszert tör) volt a társasága. Amikor Hou Yi értesült a történtekről, meg akarta ölni Peng Menget, de az már korábban elmenekült. Hou Yi ekkor a sajátos alakokat pillantott meg a Holdon. Áldozatot mutatott be a felesége kedvenc mézédes friss gyümölcseiből, és attól kezdve távolról csodálta a feleségét, a Hold Úrnőjét.
Ezért szokták a Zhognqiujie idején a holdat kémlelni, és (yuebinget月饼) holdsütit enni.
Mi nyugati módjára ünnepeltük a Zhongqiujie-t, holdsütit persze ettünk, de nem a holdat kémleltük, hanem a bazárokat Pekingben.
Peking
Már kezdett Peking „elvonási tűnetünk” lenni, úgyhogy felruccantunk. Bár itteni viszonylatban nem olcsó a gyors vasút (oda-vissza 106 yuan, kb 1200 Ft.), de cserébe kényelemben és tisztaságban utazhatunk. Gondolkoztunk, hogy egyszer ki kéne próbálni az olcsó kategóriás lassú vonatot, de amint meghallottuk, hogy az 2,5 óra alatt ér fel, állóhelyes és Erikának 4 órát kellett várnia a vonat indulásra (mert nem jár túl gyakran), elment tőle a kedvünk. Mivel eddig még csak egy-egy napra tudtunk felmenni Pekingbe lényeges, hogy ne menjen el az egész nap az utazással. Először pekingi programnak a nagy fal megmászását terveztük, de nem is lett volna kivel elmenni, meg rájöttünk nem a legjobb ötlet Zhongqiujie idején, biztos sokan vannak. Végül úgy döntöttünk, hogy megnézzük Peking nevezetes vásárló helyeit.
Mivel csak ketten voltunk, egy kicsit tartottunk attól, hogy hogy fogunk megbirkózni a pekingi tömegközlekedéssel. Nem azért, de minden gond nélkül eltalálunk mindenhova. Kérdezősködni kell, ennyi az egész. Ahhoz képest, hogy órán gyakran nem értjük, miről van szó, már nem tudnak eladni minket, és Pekingben minden gond nélkül elkalauzoljuk magunkat.
Örömmel konstatáltuk, hogy az általunk vásárolt térképen a 4-es metró fel volt rajzolva, de a valóságban még építik. Ezért az általunk otthon jól eltervezett közlekedési útvonalat felül kellett írnunk, és átszállásokkal 3 járművel tudtunk csak a városközpontba bemenni. Egyáltalán nem volt vészes, egy órás utazás, és elég kényelmes is volt.
Először a Gyöngy piacot, másik nevén a selyem piacot látogattuk meg.
Egy nagy épület tele sok kis bazárral, bolttal. A legtöbb a ruha árus, de vannak egy emelet ahol csak ékszereket és drágaköveket lehet venni, egy másik ahol mindenféle csecsebecsét, ajándéktárgyat, festményt, stb.
Az interneten olvastam mindenféle rémtörténetet, hogy nagyon kell vigyázni a cuccra, táskára, de szerintem egyáltalán nem veszélyesebb, mint itthon. Persze azért jobb félni, mint megijedni és mi is nyitott szemmel jártunk. Akkor még folyt a para olimpia, ezért sok tolószékes olimpikonnal is találkoztunk. Látszott, hogy sportemberek és majd kicsattannak az élettől. Egyáltalán nem keltették bennem az elesett szegény ember képét.
Szóval belibbentünk Orsival a Selyem piacra, hogy szétvásároljuk magunkat. Már ki voltunk éhezve egy jó kis vásárolgatásra, mert eddig még nem vettünk semmit. A taktika, ha nem akarod, hogy mindenhol letámadjanak az eladók viszonylag gyorsan kell menni, ami nem gond, mert ugyan irtó sok cucc van, egy idő után észreveszi az ember, hogy mindenhol ugyanazok vannak. Ha lelassítasz vagy megállsz, elvesztél, letámadnak, egyhamar nem szabadulsz. Olyan eset is volt, hogy szó szerint megragadták a karomat és behúztak a kis bódéba. Második fogás, az elején mindig úgy teszünk, mintha egyszerű külföldiek lennénk, aki nem ért semmit. Aztán ha esetleg alkudozásra kerül a sor, előrukkolunk a kínai nyelvtudásunkkal.
Az első helyen Orsi kinézett egy felsőt, valami csillagászati árat mondtak, 220 yuant, egy felső mostani árviszonylatban átlagosan 40 yuan körül van. Akkor elkezdtünk alkudozni. Látni kellett volna, hogy milyen kemény küzdelmet folytattunk az eladóval. Végül 25 yuanért (kb. 500 Ft-ért) elhoztuk a felsőt, ami egyáltalán nem rossz!
Mi is meglepődtünk magunkon, hogy milyen jól levertük az árat. Ezután már örömmel vetettük be magunkat az alkudozás világába. Három órán keresztül nem csináltunk mást, csak alkudoztunk, vitatkoztunk és színészkedtünk az eladókkal. Én is vettem egy elegáns felsőt 45 yuanért, az alap ár 260 yuan volt. Nagy küzdelem volt, már másodszorra mentünk vissza, és mondtam, na jó, itt hagyom, ha nem adja olcsóbban. Magyaráztam, hogy diák vagyok, tanulni jöttem Kínába nem dolgozni, és nincs pénzem. A színészkedés része az volt, hogy hát nem tetszik a felső anyaga, és máshol olcsóbban is láttam. Végül fél órás kemény alkudozás után már belenyomta a táskámba a felsőt, és mondta menjek már el. :) Úgy éreztük magunkat, mint a vadászok mikor megszerzik a zsákmányt.
Persze egy-két helyen azért pofára estünk, mert mondtunk egy árat, amiért elvinnénk, és mondták, hogy annyiért nem adják és meg se próbáltak alkudozni. De hát nem dől össze a világ, máshol megtalálom ugyanazt. Szóval egy szó, mint száz, nagyon élveztük a vásárolgatást és alkudozást. Mivel még egy bő fél napunk a vonat indulásáig átmentünk a Wangfujingra is, ami Pekingben olyan, mint nálunk a Váci utca. Tele nagy márkás üzletekkel, és hatalmas gomolygó ember tömeggel.
A Wangfujing hatalmas könyváruházától elállt a léglegzetem. Egy 6 emeletes könyváruház, ahol mindenféle könyvet, angol és kínai nyelvű irodalmat megvehet az ember átlagosan kb. 1000 forintért. Olyan jó dolgok voltak, hogy el is gondolkoztam, hogy legközelebb nem ruhára, hanem könyvre fogok költeni. Bár megjegyzem így is vettem 3 könyvet.
A Wangfujing melletti étel piac is felejthetetlen élményt nyújt, az biztos! Ez egy ételbazár sor, ahol mindenféle ínyencséget megvehet az ember, amit nem akar megvenni.:)
Az ínyencségek alatt a pálcikára felfűzött skorpiót, kígyót, panírozott egeret, tengeri csillagot, tengeri sünt, tengeri csikót, sült méhecskét és társait értem. :)
Persze előfordul normális hús is, amit egy átlag halandó is megeszik, de csak elvétve találni. Ha esetleg valakinek megjön a kedve ezeket kipróbálni, utána füstölgő zöld színű kotyvalékkal olthatja a szomját.
Akkor nem voltunk olyan hangulatban, hogy kipróbáljuk ezeket, de megbeszéltük, hogy legközelebb mindenképp sort kerítünk valami különlegességre.
Hazafelé a metrón végre megtapasztaltuk milyen is az igazi pekingi tömegközlekedés, amikor sokan vannak. A metróra egyenesen fel kellett túrnunk magunkat, kapaszkodni nem kellett, mert úgy álltunk, mint a heringek a szardíniás dobozban és eldőlni se tudtunk volna. Azért ilyenkor örülök, hogy magasabb vagyok, mint az átlag és „magaslati” levegőt szívhatok. Még jó, hogy ez a tömeg itt Tianjinben nem mindennapi, mert nem bírnám ki hosszú távon, az biztos.
A nap végén fáradtan és elégedetten hazaszáguldoztunk a gyorsvasúttal Tianjinbe.
Az állatkert
Erikával és Muazuval felkerekedtünk, hogy megnézzük Tianjin egyik állatkertjét. Muazu minket a szombat hajnali ötös kelésre csak úgy tudott rávenni, hogy cserébe pandákat és fehér tigriseket ígért, hogy látni fogunk. Az állatkerbe ilyen korán még belépőt sem kell fizetni.
Bár nehéz volt felkelni megérte. Tényleg nem volt sok ember a parkban, ami az állatkert is volt egyben. A színek gyönyörűek voltak, a ködbe burkolt tájat a felkelő nap első sugarai bearanyozták. Kitűnő alkalom volt a fotózáshoz.
Túl sok állat nem volt, illetve nem mutatkozott. Ugyanis olyan korán mentünk, hogy még aludtak. Hiába sürgetett minket Muazu, hogy le ne késsük a kora reggeli etetést, kb. 1-1,5 órát kellett várnunk mire elkezdtek ébredezni az állatok. Fehér tigris nem láttunk, csak a szokásos sárga, fekete csíkosat.
A pandára is várnunk kellett, de megérte! Kínában megpillantottunk életünk első pandáját. Bár ő nem nézett ránk, mert húzta a lóbőrt, velünk mégis madarat lehetett volna fogatni, annyira örültünk. Olyan édes volt, cuki, cuki, cuki. Már alig várom Csengdu-ba is ellátogassunk, ahol pandarezervátum van, és lehetőleg ébren is láttok pandát.:)
Az állatkert után elvitt Muazu minket egy kínai kifőzdébe, ahol a kínaiak enni szoktak, azzal a céllal, hogy megmutassa milyen is egy igazi kínai reggeli. Egy olyan kifőzdébe mentünk, ahol a legyek kecsesen szálltak tovább egyik asztalról a másikra, és a szék, az asztal is ragadt a mocsoktól. Meghívott minket valami mosogatólé szerű levesre, amihez olajos lángos dukált. Sajnos a leves nemcsak, hogy mosogatólének nézett ki, feltételezem, hogy az is volt, az íze alapján. Udvariasságból igyekeztem lelkesnek látszani, és magamba lapátolni azt a borzalmat, amit megfogadtam, hogy soha többé nem eszem. Erika és Orsi is igyekezett ugyanígy tenni, nehogy megsértsük Muazut.
Persze Muazunak ramadamja volt, úgyhogy ő kihagyta ezt a fenséges reggelit, amit ő tervelt ki. :)
Vásárolgatás
János és Guyi, a kínai barátnője nagyon sokat segít nekünk. Általában az ő segítségükhöz folyamodunk, ha valami bonyolultabb és nagyobb értékű dolgot akarunk venni. Így volt ez az elektronikus szótár és a hűtő vásárlásánál is. Olyan jó szótárt vettünk!!! Nagyon nem akarok áradozni róla, mert aki nem tanul kínaiul az nem érezheti át, hogy milyen létfontosságú és nélkülözhetetlen lehet egy ilyen szótár. Azért annyit mégis érdemes róla megejtenem, hogy ha a képernyőjére ráírod az írásjegyet, anélkül, hogy tudnád a kiejtését (pinyin), egyből megkeresi a szó jelentését. Ezzel rengeteg időt megspórolhatsz. Remélem, most már képesek leszünk a koreaiakkal is tartani a tempót.
Egy hűtő vásárlása mellett döntöttünk hárman Erikával, mert ez így nem állapot, hogy tanulás helyett állandóan élelmiszert járunk vásárolni nap, mint nap. Ha van hűtőnk, magyar ételeket is tudunk főzni.:)
Ami már annyira hiányzik!!!
Felkerekedtünk Guyival hűtőt nézni, aki az alkudozásban volt nagy segítségünk. Taxival, ami itt átlagosan 400 Ft körül van, elmentünk egy város szélén lévő használt háztartási gépeket árusító piacra. Nagy feltűnést kelltettünk mind hárman, mint európai lányok a környéken. Szerintem, ha külföldi teheti, erre nem jár, és meg is értem, hogy miért. A városnak éppen az a része, amit inkább elrejteni kell, nem mutogatni. Bár még nem jártam vidéken, feltételezem, hogy hasonló körülmények és emberek fogadnának ott is. Mocsok volt mindenhol, bár ez egy piacnál nem meglepő. Számomra az aggodalmat a kétes külsejű emberek jelentették, akik folyamatosan méricskéltek minket. Ha nem lett volna velünk János barátnője elég félelmetes lett volna, és szerintem ki sem szállok a taxiból. Annyira lehangoló és borzalmas volt a hely, hogy megbeszéltük mindhárman, hogy az eredeti tervvel ellentétben most vesszük meg a hűtőt, mert egyikünk sem szándékozik visszatérni ide. Két órás bolyongás után végre megtaláltuk a számunkra megfelelő hűtőt, amit 500 yuanért, kb. 12000 Ft-ért vettünk meg. Másnap a megbeszéltek szerint kiszállították nekünk a kollégiumhoz.
Egy riksán meg is érkezett a már oly régóta várt hűtőnk. Erika először el sem akarta hinni, hogy a mi hűtőnk az, amit egy riksán hoznak ki. Egy 150 centis, 50 kg-os emberke hozta ki. A fejtörést csak az okozta, hogy, hogy fogjuk felvinni az ötödik emeletre. Már épp valami férfierő után akartunk nézni, mikor a kis öreg átkötötte a hűtőnket, a kötélből egy hámot csinált, belebújt a hámba és nehezen…, de a hátára kapta a mi minimum 100 kg-os hűtőnket. Lesett az állunk, hogy milyen szívós, és hogy ez egyáltalán az eszébe jutott. Szegénykém! Azt hittük a negyedik emeltnél, hogy ott esik össze, és kampec. De valahogy mégis felhozta az ötödikre, de egy méterrel tovább sem tudott volna már menni, annyira ki volt. Nem csodálom, minden csodálatom az övé! Biztos vagyok benne, hogy vidéken tényleg ilyen keményen dolgoznak az emberek, amit európai szemmel és mértékkel felfoghatatlan, hogy ezek az emberek mennyi munkát és terhet vállalnak magukra azért, hogy meglegyen a napi betevő falatjuk.
A mi emberünk persze el is kérte borsósan az árát a felhozatalnak, de ebben mindhárman egyetértettünk, hogy megérdemli!
Baba 2008.09.29. 12:09:31
Simon Imre Márton 2008.09.29. 15:30:36
Janos 2008.10.13. 17:09:26