Sziasztok!

Ígérem, az első külföldi bejegyzésem igyekszem minél hamarabb megírni. Amíg ezt olvassátok, valószínű a repülőn csücsülök valahol Budapest és Peking között.

Addig egy kis ízelítő:

A kezdetek, még a Külkeren qibao-ban (kínai tradicionális ruhában) feszítünk Orsival, már akkor is  az egy éves kínai ösztöndíjra gyúrtunk.

Ki gondolta volna még akkor, hogy eljön az a nap,  hogy elkápráztassuk a kínai nagy közönséget.

Egy évünk lesz rá, hogy elmélyítsük kínai tudásunkat és magunkba szívjuk a kultúrát, aminek igyekszünk is majd eleget tenni.

A Pekingtől nem messze lévő Tianjinben fogunk tanulni. Egy kis info a városról:

tianjin.extra.hu/web/

És íme az egyetemünk, ami egy elismert intézménynek számít kínában: www.tjnu.edu.cn

Nagy reményeket fűzök az elkövetkező egy évhez. Igyekszem majd minden élményről és tapasztalatról részletesen beszámolni.

Addig is Zaijian (viszlát) mindenkinek!

Aini (Anett)

A nagy utazás

Eljött végre a nagy nap, amit régóta vártam. A búcsúzkodás szerencsére könnyebben ment, mint amire számítottam. Azért nehéz volt hátat fordítani a családnak és átlépni a reptér kapuján azzal a tudattal, hogy egy évig nem jövök haza.

A repülőút szerencsére simán ment. Egy kicsit aggódtam, hogy mit fognak szólni a csomag átvilágításánál a cipőmbe dugott gyógyszerekhez (kreatív helykihasználás), de Pekingben szerencsére a csomagomat egyben kaptam vissza, minden sérülés nélkül. Végül 25 kg-ot sikerült összepakolnom egy évre, plusz a kézipoggyász ami kb. 8 kg és a laptop táska, teletömve mindenféle elektronikai cuccal.

Először Kijevbe repültünk, 1 óra 20 perc alatt oda is értünk. A gép nem volt túl komfortos, a mi magasságunkkal épphogy bele tudtuk préselni magunkat az ülésbe, és még monitoros kijelző sem volt,  amin a magasságot nézhettük volna, vagy azt, hogy hol járunk éppen.

Mivel régen repültem az izgalom megvolt a Budapest-Kijev közötti távon, de Kijev és Kína között már egész otthonosan éreztem magam. A Kijevi reptéren ücsörögve éppen azt nézegettük, hogy már itt is mennyire máshogy néznek ki az emberek, aztán mikor a beszállásnál becsekkoltunk akkor szembetaláltuk magunkat az első kínai csoporttal, na ők már tényleg nagyon mások voltak.:)

Fura érzés volt, hogy állandóan néztek és odasandítottak felénk, pedig még meg sem szólaltunk kínaiul. A sorban állásnál pedig egyenesen harcolnunk kellett, mert csoportosan betolakodtak elénk.  Szerencsére a Pekingbe tartó gép már korszerűbb és komolyabb is volt (ez is Aerosvit gép).

Pazar helyünk volt, ablak melletti, kétszemélyes, nagy hellyel, rögtön szembe velünk a monitoros kijelzővel. A 8 órás út alatt orosz nyelvű filmeket vetítettek, úgyhogy igyekeztünk alvással eltölteni az időt, de hébe-hóba összesen csak egy órát sikerült aludnunk. A gépen a kaja elég szar volt, de hát meglehetősen olcsó jegyhez nem jár fejedelmi szendvics, és a gép is majdhogynem kongott az ürességtől. Útközben a mögöttünk lévő kínai rájött, hogy mi tudunk kínaiul és odacsődítette a barátját és elkezdtek velünk beszélgetni. Ez volt az első éles kínai bevetés, nyelvlecke. Nagyon kellett figyelnünk, hogy megértsük, mit mondanak, és sokszor ők sem értették, hogy mi mit mondunk, de ennek ellenére sztem elég jól ment, mert vagy 1,5 órát beszélgettünk arról, hogy mit fogunk Kínában csinálni, meg a magyarországi fizetésekről, kínaiakról.  Nagyon kedvesek voltak, szép türelmesen megvárták, amíg összeraktuk a mondatokat. Így az út második fele viszonylag gyorsan eltelt.

A pekingi reptérre megérkezve már kezdett hajnalodni, reggel 4:40-kor szálltunk le. Nagy szerencsénkre a reptéren többen is vártak ránk. Az első ember, akivel összefutottunk Orsi egyik régi chates barátja.  Nagyon kedves volt tőle, hogy ilyen korán kijött értünk. A pekingi Yuyan Wenhua egyetemről is kijött értünk egy srác, úgyhogy el sem tévedhettünk. J

Az első kocsi, amibe beültem Kínában az egy bőrüléses Audi volt, valahogy nem pont erre számítottam, de kellemes meglepetésként ért. A Yuyan egyetemről kijött sráccal kínaiul beszélgettem, jó bemelegítés volt a repülőn való csevegés. Bár nem értette meg mindig pontosan, hogy mit mondok, addig csűrtem csavartam amíg megértette.

Amíg elvittek az egyetemre volt egy kis időm körülnézni, ahogy az épp felébredő Pekingen átvágtunk. Nehéz szavakba önteni az első benyomást, valahogy nem ilyenre számítottam. Nagy modern épületek, felhőkarcolók, 2X3 sávos tükörsima utak, gyönyörűen gondozott parkok, modern buszok. Biztos az olimpia is közre játszik, de nekem első benyomásra Peking nem egy tipikusan elképzelt kínai városra hasonlított, hanem inkább egy modern nyugati városra.

Ahogy hajnalodott úgy jelentek meg az emberek, az üres utcák kezdtek megtelni. Előkerültek a bicajosok és a tipikusan elképzelt kínai élet is kezdett megmutatkozni.

Megérkeztünk a Yuyan Wenhua egyetemre, csak egy gyors regisztráción kellett átesnünk, majd a kezünkbe nyomtak 1500 yuan-t amiből megvehetjük a kezdeti dolgokat.

Orsi chates kínai barátja, az Alex vitt minket a Yuyan egyetemről a vonatállomásra. Rögtönzött nekünk egy gyors kocsis városnézést. Mivel ő az olimpián önkéntesként dolgozott, ezért autóval be tudtunk menni az elkerített területre, ahol az olimpiai stadionok vannak. Hihetetlen volt látni azokat a stadionokat, ahol 3 napja még az olimpiai események folytak, a vízkockát és a madárfészek stadiont. El sem hittem, hogy itt vagyok, és hogy milyen gyönyörűek, a modern építészet csodái.

Kiérve a vasútállomásra egyedül maradtunk, és ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy annyi cuccom van, hogy nem bírom el. Ugyanis a nagy táskám 25 kg-t nyomott, a kézi poggyász kb. 8-at, és a laptop táskám kb 6-ot. Sajnos otthon nem lett kipróbálva, hogy a 3 táskát elbírom-e egyszerre.

b. 15 méter megtétele után mindig meg kellett állnom. Végül Orsi húzogatós bőröndjének a tetejére rátámasztottuk a hátizsákomat, és úgy vittük. Ezzel csak az volt a baj, hogy ketten alig bírtuk húzni illetve cipelni azt a sok cuccot, ráadásul közben röhögő görccsel küszködtünk, ami nem igazán könnyítette meg a dolgunkat. Végül úgy közlekedtünk, hogy 10 métert megtettünk, majd megálltunk pihenni.

Felszálltunk a mágnes vasútra, amivel kb. fél óra alatt elértünk Tianjinbe. A vasút tényleg első osztályú volt, légkondicionált, mindenkinek külön ülőhellyel. Mi nem ültünk le, mert annyi csomagunk volt, hogy inkább letámasztottuk őket egy csomagoknak szánt tároló helynél, nem másztunk be az ülésekhez, mert úgy se fértünk volna el ott. Így fáradtan, de végig álltuk azt a fél órát. A vonatjeggyel mindenkinek járt egy kis üveg tibeti ásványvíz. Teljesen elvarázsolva éreztem magam, Peking hatása alatt álltam még, olyan szép volt és modern, és akkor még tibeti ásványvizet is kortyolgatok egy mágnes vasúton. Hihetetlen volt, nem pont ilyenre számítottam. Lelki szemeim előtt telezsúfolt, fapados, kemény üléses vonatutazás lebegett, és egy hihetetlenül nyüzsgő és kusza Peking. Ehelyett eddig rendezettséggel, tisztasággal és a modernizáltság jegyeivel találkoztam.

Úgy éreztük magunkat, mint akik megütötték a lottó főnyereményt, és hogy varázslatos lesz ez az egy év!

Leszállva Tianjinben egyből megcsapott minket a 34 fokos fullasztó levegő. Úgy éreztük magunkat, mintha szaunában lennénk. Erre még rájött az a fehér köd (amiről feltételezem, hogy szmog), ami beburkolta az egész várost. Innen kezdődött a nyűgös része az utazásnak.

A csomagokkal annyit szenvedtünk, hogy már a kínaiak röhögtek rajtunk, na meg mi is magunkon. Már majdnem folyt a könnyünk a sok nevetéstől, közben pedig majdnem összeestünk a fáradtságtól.

Amikor kiértünk az állomásról betámadott minket egy 20 fős embercsoport és egyszerre zúdították felénk a mondandójukat. Először nem is értettem kik lehetnek, és mi a fenét akarhatnak. Aztán mikor már a cuccainkat akarták elvenni és 100 yuan-t kántáltak rájöttem, hogy a taxisokkal találtuk szembe magunkat. Alig bírtunk menni, úgy körülvettek minket. Elkezdődött a kemény alkudozás. Még a Yuyan egyetemen megkérdeztük, hogy mennyi a reális ár a tianjini taxizásnál és 30 yuan-t mondtak.

Így tudtuk, hogy nagyon madárnak néznek minket, és le akarnak nyúlni, mert külföldiek vagyunk. Mondtuk, hogy túl sok, és hogy max 30 yuanért vagyunk hajlandóak elmenni. Ha nem tetszik keresünk más taxist, vagy megyünk busszal. Persze mindenki tudta, hogy ennyi cuccal képtelenek vagyunk buszozni. Annyira nyagattak már minket, hogy szó szerint le kellett velük állni veszekedni.

Ez a szituáció annyira idegesítő volt, hogy már fel kellett vennünk az ő stílusukat. Magamon is meglepődtem, mikor azt válaszoltam kínaiul, hogy nem fizetünk annyit, mit nem értesz ezen, mi külföldi diákok vagyunk és nincs pénzünk. Ekkor egy kicsit meglepődtek és nevettek, majd a bakancsomra mutattak, hogy ez egy jó márka. Erre azt válaszoltam az csak egy cipő, nem pénz. Nekem meg nincs pénzem. Azért magamban megfogadtam, hogy igyekszem minél „rongyosabban” öltözködni majd itt, bár az ő szemükben mi mindig is irtó gazdagnak fogunk tűnni, mert külföldiek (laowai-ok) vagyunk. Na és ha fehér emberek vagyunk, akkor ők már meg vannak győződve arról, hogy mi csakis Amerikából jöttünk, és angolul beszélünk.

Végül nagy huzavona árán, és kisebb erőszakkal ránk tukmálta magát egy taxis, és sikerült 45 yuan-ban kiegyeznünk. A 100 yuan-hez képest ez még jónak tűnik, de tudtuk, hogy borsósan ráfizettünk így is, de ennyi cuccal képtelenek voltunk más megoldást találni.

Elvitettük magunkat az egyetemre. Ott viszonylag hamar és könnyen be tudtunk jelentkezni. Nagyon kedvesen fogadtak minket, de mi már olyan fáradtak voltunk, hogy csak minimálisat beszéltünk. Utána a kollégium felé vettük az irányt, de megint nem bírtuk a sok cuccot. Megbeszéltük Orsival, hogy ő előre megy, én megvárom, és két körben cuccolunk oda. Elcsigázva leültem az út szélére a cuccaimmal, és azon gondolkoztam, hogy soha életemben nem voltam még ennyire fáradt. Ahogy magamba roskadva ültem az út szélén a cuccaimmal egy ismerős kínai arc leszólított (szerintem beiratkozásnál már találkoztam vele), és kérdezte mi a baj. Mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok, és a cuccaim túl nehezek. Szólt két arab (vagy talán indiai?) srácnak, akik szintén külföldi diákok, hogy segítsenek. Nagyon kedvesek voltak ők is. Feldobtuk a cuccomat egy robogóra, és hipp-hopp megtettük a maradék 200 métert. Ez hihetetlen nagy segítség volt a számomra, mert már lassan az ájulás szélén álltam.

Eközben ahogy Orsi kijött a kollégiumból egyből meglátta az arab srácot a robogón a cuccaimmal és nem értette a dolgot. Én látótávolságon kívül bandukoltam a másik sráccal.

Erre gyorsan odarohant a sráchoz, nagy kétségbeesésben, hogy biztos történt velem valami és lenyúlták a cuccaimat. Mondta, hogy ez a barátnőm holmija, honnan szerezted? Állj meg! J

Mikor összetalálkoztunk és mindketten jót nevettünk a szitun.

Végre megérkeztünk a koliba. Egy nagyon kedves nő fogadott minket. Szintén regisztrálni kellett magunkat, majd a házinénik felkísértek minket az új szobánkba. Első benyomásra egész jónak tűnt, örültem, mert van külön fürdőszobánk, amit csak ketten használunk, angol vécével, légkondival a szobában, tévével és egy terasszal.

Mikor végre magunkra maradtunk eldőltünk a kemény ágyon és szemügyre vettük az új rezidenciánkat. Az elégedettséget percről percre jobban kezdte felváltani az elkeseredés. Biztos a sok órás ébrenlét és a csomag mozgatás nehézsége is közrejátszott, hogy a kedvünk kezdett a mélypont felé közeledni.

Első ránézésre megállapítottuk, hogy Tianjin Peking közelébe se ér. A szoba pedig egy lelakott koszfészek. Sárga bútorokkal, ruhás szekrényekkel polc nélkül, recsegő tévével, mosatlan ágyneművel, pókhálós fallal, mindenütt mérhetetlen kosz.

Gondoltam ha lezuhanyzom biztos jobb kedvem lesz. A fürdőszobánkban csak annyi fény pislákol, hogy épphogy ne essünk el. Nincs zuhany tálca, ha zuhanyzol a vízsugár a fürdő közepét célozza meg, így a vécénkre esik majdnem az összes víz. Ez sem volt egy túl felemelő élmény.

Keseregni nem volt sok időnk, mert meg kellett keresnünk egy tanárt és az útlevelünket is le kellett még adnunk a portán. Mikor már elintéztük az összes dolgunkat összefutottunk Orsi újabb internetes ismerősével Liu Zhong Wei-jel, aki meglátogatott minket. Elmentünk vele császkálni a városba, egyből belevetettük magunkat a nyüzsgő város életébe. Olyan kis utcácskákba vitt minket, ahová egyedül féltem is volna bemenni. Mindenfélét sütöttek, főztek a kanyargós kis sikátorban, és az árusok kínálták buzgón portékáikat. Egy két ételnek ínycsiklandozó illata volt, míg más ételnek a kinézete nem volt túl étvágy gerjesztő. Mindenesetre első nap nem akartuk mindent összevissza enni.

Felmentünk Liu-hoz, mert volt olyan kedves és megengedte, hogy írhassunk nála emailt a családnak, mert a mi szobánkban még nincs net. Kész élmény volt, a szoba rögtön az utca forgatagára nézett. Liu csak egy szobában lakott és másokkal egy lakáson osztozott. Mivel Liu divattervező mindenhol anyagok és próbababák sorakoztak. Ezt a szokatlan képet csak a házi kedvencei fűszerezték meg. Három kígyót tart otthon, akik szerencsére jöttünkkor épp el voltak zárva. Az ágy melletti ketrecekben pedig rágcsálók rohangáltak, amik a kígyók kajájaként funkcionáltak.

A viszonyokat jobban megnézve rájöttem, hogy a mi lepusztult szobánk, amitől úgy kiakadtam itt Kínában luxus lakosztálynak számit, mert teljesen más az igény szintjük.

Késő este visszatértünk a koleszba és 38 óra nem alvás után fáradtan bedőltünk az ágyba. Már arra sem volt energiánk, hogy végiggondoljuk ezt a hihetetlenül tömény napot, így hajtottuk először álomra a fejünket Kínában.