Most, hogy már lassan két hete itt vagyok, ideje, hogy említést tegyek a suliról és az osztálytársakról. Mint írtam, a második legjobb csoportba kerültünk. Szerintem, azért raktak minket ebbe az osztályba, mert jól adtuk el magunkat (ha nem is helyesen, de merünk beszélni).

Ahogy megfigyeltem a többieket, van, akinek sokkal nagyobb a tudása (6 éve tanul kínaiul vagy már egy éve Kínában él), ezért nagyon össze kell szednünk magunkat! Az osztály nagyobbik felét a koreaiak alkotják, akik nem tudom, hogy kerültek be ebbe a csoportba, mert néhányukkal még beszélgetni sem lehet, vagy nagyon nehézkes. Nem tudnak beszélni, feltételezem írásban jók. Úgy érzem, az osztályban, mi a közép szinten vagyunk. Szerintem jó lesz ez az osztály és menni fog. Egyedüli hátránynak azt érzem, hogy nagyon kevés a szókincsünk. Ha magyaráz a tanár, a sok ismeretlen szó miatt nehéz megérteni azt, amit mond.

Négy tanárunk van, és nagyon jó fejek. Wang tanárnő (laoshi=tanár) az osztályfőnökünk, egy nagyhangú, jó kedélyű kis nő, aki néha úgy viselkedik, mint a tyúkanyó, terelget minket. Vele mindennap van óránk, és vele vesszük szerintem a legnehezebb könyvet. Már első óra lecke szövege azt a kérdést taglalta, hogy az ember állatnak számít-e vagy nem. Szerintettek mennyit értettünk belőle? :)

Van még egy tanárunk Zhen Hai, ő a beszéd (kouyu) tanárunk és tök aranyos. Nagyon bírom a stílusát, jó poénjai vannak. Az ő óráján kell beszélnünk a legtöbbet, és egész jól megemészthető az óra anyaga és a hozzá tartozó könyv is.

Gao tanárnő (laoshi) tartja a kínai kultúra órát. Az ő órája lenne a legjobb, ha nem kedd délután, a nap végén lenne, és nem 4 órán keresztül kéne őt hallgatnunk. Ez az óra olyan, mint egy egyetemi előadás. Vannak filmvetítések és zenehallgatás is, ami feldobja az egészet. Viszont elég hosszú az a négy óra, ha nem ért az ember semmit. Az első órán, amikor még Kína földrajzát vettük úgy-ahogy értettük, de a második órán, mikor a mitológiáról és kínai mese hősökről kezdett el beszélni csak néztünk, mint borjú az új kapura. Egy-két szót értünk, de nem tudjuk összerakni a dolgokat, mikor sztorizgat. Ezen az órán úgy érzem, hogy tényleg magyarként ülök bent, mintha egyetlen szót sem tudnék kínaiul. Remélhetőleg szorgalmas tanulással ez majd változni fog. :)

Az utolsó óránk a tingli, magnóhallgatás óra. Érdekes, amit a tanár mond azt szinte mindig megértem, de a magnóhallgatásnál ez nem mondható el. A hangkazettákon az utca embere beszél, többféle nyelvjárást is meghallgattunk már. Mondta a tanár, hogy nem baj, ha nem értjük, mert nagyon nehéz, idővel fejlődünk. Van, amikor egy szót sem értünk az egészből. Van, amikor már sejtjük, hogy miről szól a beszélgetés.

Egyébként jól felszerelt a suli. Pl a tingli órán (magnóhallgatás), mindenki kettesével, külön asztalnál ül, mindenkinek fejhallgató, és az asztalba nemes egyszerűséggel egy monitor van süllyesztve, amin látjuk a tanár számítógépét. Meghallgatjuk a szöveget, majd a tanár kapcsolgat és mindenki külön fel tud szólalni, mert mindenkinek jár egy mikrofon is. Úgy nézünk ki, mint a diszpécserek. Ha pedig ismeretlen szó van, a tanár egyszerűen beírja a Windows-ba és megjelenik a mi monitorunkon is. Egyszerűen nagyszerű! Lefogadom, ha Amerikában lennénk az asztalba külön kis tipp-topp monitort terveztek volna, de szerintem a kínai megoldás is jó, hiszen ez is megfelel a célnak.

Most rátérek az osztályunkra. Olyan CUKIK! De tényleg, már első nap éreztem, hogy tök jó osztály leszünk. 15-en vagyunk, és elég vegyes a felhozatal. Van egy olasz lány (Erika), egy amerikai srác (Pijie), két grúziai lány, egy pakisztáni srác, két japán, és a többi osztálytársunk koreai. Mindenki olyan édes, ezzel a szóval tudom a legjobban jellemezni őket.Ízelítő az osztálytársaink nevéből, Muazu (pakinsztáni), Munyi és Minyo (ők koreaiak). Ez a három a kedvenc nevem. :)

Mindenki nagyon kedves, és próbálnak barátkozni. A koreaiak elég visszahúzódóak, elvannak egymással, de egyik másik azért próbál barátkozni a maga módján. Persze olyan is volt, hogy a pakisztáni srác Muazu (egyszerűbb nevén Ali) szólt, hogy az egyik koreai lány szeretne velünk barátkozni (Jin Pin Na), csak nem mer odajönni. Így mi mentünk oda hozzá, már el is mentünk együtt ebédelni, nagyon aranyos, csak nem nagyon tudunk vele beszélgetni, mert nem nagyon értjük egymást.

Egyébként a koreaiak elég kemény tempót diktálnak az órán, mert folyamatosan előre tanulnak. Még nem is tanultunk semmit a könyvből, mikor nekik már az első lecke végig ki volt szótározva. És ha ez még nem lenne elég, olyan kis szótárral nyomulnak, ami úgy néz ki, mint egy kis laptop. Ha nem tudod a szót, ráírod a képernyőjére cerkával és egyből kidobja, hogy mi az a szó. Nehéz, sőt lehetetlen velük tempót tartani az órán, mi hárman Orsival és Pijiével (amerikai) nem győzzük nyálazni, lapozgatni a szótárunkat, ők már fényévekre járnak a kis modern szótárjukkal. Meg is fogadtuk mind hárman, hogy muszáj beszereznünk nekünk is egy ilyen szótárt.

Már első héten arra gondoltunk Orsival, hogy jó lenne a többieket jobban megismerni. Ezért szerveztünk egy karaoke partit. Csütörtökön elmentünk a szobánkkal szembe lévő karaoke bárba, hogy megtudakoljuk, mennyibe kerül és le kell-e foglalni. Ez egy nagyon elit hely. Mikor kinyílt a lift ajtaja egy nagyon elegáns hall-ban találtuk magunkat, ahol egyből több, szmokingban kiöltözött pincér jött oda hozzánk. Mondtuk, hogy mit akarunk, kérdezték Orsi nevét, mert az ő nevére akartuk lefoglalni a szobát. Mondta Orsi, hogy az ő neve Oushiyi (ez a kínai neve). Nem értették a recepción, így nemes egyszerűséggel azt mondta a fiú, oké, akkor Mr. Ou. Gondolom azért mondta a Mr.-ert, mert nem nagyon tudott angolul és hirtelen ez jutott neki eszébe. De amikor meghallottuk a Mr. megszólítást nagy nevetésben törtünk ki, és mondtuk, hogy nem Mr., hanem Miss. Aztán már mindenki röhögött, hogy Orsiból Mr. lett. Azóta én Orsit csak Mr. Ou-nak szólítom. :)

Másnap elmentünk az osztállyal, szinte majdnem mindenki eljött. Egy külön kis jól felszerelt, modern, bőrkanapés szobába vezettek minket.  J A, a pincérek automatikusan hozták az itókát és a rágcsálnivalót. Egy kis számítógép segítségével kiválaszthattuk, hogy mit szeretnénk énekelni. Első meglepetés, hogy nem volt túl nagy választék angol számból, de koreai,  japán és kínai dögivel volt. Nem tudom miért vártam angol számokat, elvégre ázsiában vagyunk. Második meglepetés, hogy a koreaiak egyáltalán nem tudnak angolul, ezért koreaiul énekeltek, úgyhogy elég sok koreai számot végig kellett hallgatnunk. :)

Orsival összenéztünk bárcsak lenne magyar szám, de ez egy lehetetlen kérés!

Orsival elénekeltük a Zhongguo hua-t, "még" az egyetlen kínai számot, amit tudunk. Dorisz, nagyon hiányoztál, a te részedet nem tudtuk elrappelni. :(

Nagyon jól éreztük magunkat, mindenki felengedett, jól sikerült az este. Utána nem is széledtünk szét, hanem tovább mentünk kajálni. Beültünk egy közeli étterembe, amit eddig még nem fedeztünk fel. Nagy örömünkre volt kis kenyér, nem édes, hanem sós!!! Olyan, mint otthon! Úgy megörültünk neki! Azaz igazság, hogy az étkezéssel még gondjaink vannak. Erre szerintem egy külön bejegyzést fogok szánni.

Ebben az étteremben mindent pálcikára felfűzve hoznak ki, még a kenyeret is. A kis cipóm mellé pálcikára felfűzött polipot ettem, úgy éreztem magam, mintha valami földi paradicsomba kerültem volna. Napok óta nem ettem ilyen jót, az a kenyér! Elképzelhetitek, hogy mennyire ki vagyunk éhezve, ha egy kis darab kenyérről ennyit tudok áradozni. Szóval így sikerült az osztálytársainkkal tartott első közös este.

Utána két nappal, az iskola 50 éves fennállását ünnepeltük, úgyhogy újra összerántották az egész osztályt. Az itteni külföldi diákokat velünk együtt, 3 busszal elvittek a suli új egyetem városába. Ez sokkal szebb és modernebb, mint a régi egyetem város, ahol mi vagyunk. A külföldieket azért rakják a régi épületbe, mert a városközpontban van, míg az újhoz kb. 40 percet buszoztunk (ami még Kínában így is közelinek számít). Betereltek minket a sportpályára, ahol letanyázhattunk a műfüves pályára, ahonnan a 3 órás ünnepi műsort végignézhettük. A suli tényleg bevetett mindent, nagy színpados produkciók voltak, tánc, ének, a suli még az iskolában tanult olimpikonjait is odarángatta. Ha láttátok volna micsoda autogram harc ment az olimpikonokért…

Összefoglalva úgy érzem tetszeni fog a suli és az osztály is.