Hosszabb kihagyás után újra jelentkezem. Az utazás óta sok minden történt, és az életünk egy új időszámításba lépett. Valószínű mi is sokat változtunk, talán az egy hónapos körút alatt kinyílt a szemünk. Folyamatosan új és elképesztő dolgok történnek velünk, valami érzékelhetően megváltozott...

 

Újabb látogatót fogadhattunk otthonról, most Márk személyében. :) Réges-régen Ő is itt tanult Tianjinben kínaiul egy másik egyetemen. Az ő sugalmazására vettük a bátorságot, hogy beírjuk a jelentkezési lapon Tianjint. Köszi Márk, nem bántuk meg! :)

 

Egymásnak kölcsönösen bemutattuk a várost, ahol élünk, éltünk. :) Ez általában mindig így van, hogy ahol az ember él, azt később fedezi fel. Jobb később, mint soha! Jól éreztük magunkat, ráadásul még új dolgokat is felfedeztünk. Rájöttem, hogy egyre jobban szeretem ezt a várost. Miután fél Kínát végig utaztuk van viszonyítási alapom, és tényleg nem rossz!

 

 

Egy hirtelen felindulásból úgy döntöttünk, hogy egy hétvégére Márkkal és az egyik kínai barátunkkal Aidennel , „kiruccanunk” Belső-Mongóliába, ami Kína északi részén található. (Aident még a Hainan-szigeten ismertük meg, magyarul szeretne tanulni, ezért találóan adtunk neki egy magyar nevet, a későbbiekben Csabaként fogom emlegetni.:))

Mindig is érdekelt a sivatag és a füves sztyeppék. Ráadásul ezen a hatalmas Belső-Mongólia elnevezésű területen keserítették ősatyáink a kínaiakat. Itt található többek között egy hun falu is. Sajnos az idő rövidsége miatt, most csak a sivatagot tudtuk megnézni, de ez is felejthetetlen élmény volt!

Egy éjszakás vonatút után megérkeztünk Baotouba (包头), ami egy kis városka. Az állomáson hagytuk a cuccokat, és elkezdtünk taxi után vadászni. Vagy inkább ők vadásztak ránk? Azt látni kellett volna, kész forgalmi dugót csináltunk! Az útszélén lassan sétáltunk, menet közben alkudoztunk, a taxisok pedig sorban álltak értünk, volt, aki össze is verekedett miattunk! Végül megtaláltuk az emberünket, aki elvitt a Góbi-sivatag, Xiangshawan (响沙湾) nevű részére, ami arról nevezetes, hogy hallhatod ahogy homok énekel. Kiszálltunk a taxiból és a lélegzetem elállt, hatalmas homok dűnék és határtalan sivatag terült el előttünk. Mivel nem volt turista szezon, jóformán csak mi voltunk. Ahhoz, hogy „beléphess a sivatagba” vagy egy felvonót használhattál méreg drágán, vagy dzsippel átvittek a sivatag mellett meghúzódó vízmosáson, és egy 80 méteres dűnét megmászva fel is jutottál. :) Mi nagy merészen úgy döntöttünk, hogy 10 yuant nem fogunk fizetni a „kis” vízmosáson való átmenetért. Rossz ötlet volt! Nos, amit mi pocsolyának hittünk az egy elég kemény sodrású, helyenként 50 cm mélységű vízsodrás volt, kis „szigetecskékkel” amiről felfedeztük, hogy nem is föld, hanem fagyott jégtáblák. A 30 méteres szélességű vízen való átvágás kb. 1,5 órát vett igénybe, és mondanom sem kell, hogy csurom vizesek lettünk. Igazán felemelő érzés volt a jéghideg vízben botorkálni, illetve helyenként bokáig belesüllyedni az iszapba. Az élet nagy kihívásai, úgy éreztük magunkat mintha valami Survivor műsorban szerepeltünk volt, de hát mi választottuk ezt. Legalább jó szórakozást nyújtottunk a kínaiaknak, akik a hasukat fogták a röhögéstől.

Kemény küzdelem után átvergődtük magunkat a vízen, ahol hirtelen a semmiből ott termett egy fazon, hogy belépő díjat vámoljon le rólunk. Csak hogy érzékeltessem az illető fellépését, kócos haj, lehúzott slicc, semmi egyenruha, semmi igazolvány. Kizárólag csak nekünk termett ott, előtte utána színét sem láttuk. Mi az, hogy a sivatagba belépő díjat kell fizetni? Még az arabok sem voltak ilyen élelmesek! Mi magyarok nem akartuk kifizetni a belépő díjat, de Csabára is tekintettel kellett lennünk. Szegénynek nagyon kellemetlen volt! Nem tudta eldönteni, hogy most jogosan kérnek-e tőlünk pénzt vagy nem. Ráadásul a kínaiak nem szívesen mondanak nemet. Sokszor inkább másra hagyják, kerülik az összeütközést. Végül fizettünk, és nagy valószínűséggel palira vettek minket.

Ezután, a néhány akadály után végre megérkeztünk a sivatagba. Az idő épp akkor kezdett rosszra fordulni és homokviharba keveredtünk. Ez azért nem szegte kedvünket, hogy tevegeljünk. Kibéreltünk egy teve karavánt, én eredetileg a második tevén ültem. A többiek nevettek, hogy nekem jutott a legcsúnyább, kese fejű teve. Szegényke csúnyácska volt, de mégis az én tevém!  :)

Sajnos valahogy mégsem sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a tevékkel és egész út alatt különböző atrocitások értek. Először is, túl szorosan voltunk egymáshoz kötözve. Így történt, hogy a térdem majdhogynem az előttem lévő Csaba tevéjének hátsó fertályában landolt, miközben a mögöttem lévő Márk tevéjének feje a combomhoz vészesen közel volt. Ahogy rágcsálta a gyeplőt és minden második pillanatban a combomnak ütődött a feje, nem igen tudtam megnyugodni. Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor az előttem lévő teve elkezdett eregetni miközben Márk tevéje elkezdte a táskámat csócsálni és nyaldosni. Szokás szerint nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végül átkértem magamat a sor legvégére, így legalább egy teve sem csorgathatta rám a nyálát. :)

A tevegelés után a homok vihar alább hagyott. Így elindultunk, hogy gyalogosan is felfedezzük a környező homok dűnéket. Nagyon jól éreztük magunkat, homok angyalkát csináltunk, leszánkóztunk a homok dűnéről és hallottuk a sivatag „énekét”. A furcsa hang forrása, mikor a homok a szánkóhoz súrlódik. Hazafelé el akartuk kerülni a folyón való gyalogos átkelést, de pechünkre az egyetlen egy dzsip, ami volt, beragadt az iszapba. Így újra gyalogosan keltünk át és térdig vizesek lettünk. A taxisunk nagyot nézett, mikor zoknit csavargatva mezítláb vártuk. Este mivel napközben a cipőnk teljesen elázott melegítőben és papucsban beültünk egy kis étterembe, ez is csak itt történhet meg! Felejthetetlen napunk volt, nagyon sokat nevettünk!

Másnap elmentünk megnézni a hegyeket. Egy kis „faluban” kötöttünk ki, ami engem nagyon megfogott. Egy utcás falu, út melletti porosodó biliárdasztallal, játszó gyerekekkel, úton masírozó kakasokkal.  A nap végét lovaglással zártuk egy parkban.  

Belső-Mongólia nagyon tetszett, a táj gyönyörű! Sok látnivaló van, ezért tervezem, hogy visszamegyek. Ahol mi jártunk, az nem egy turista paradicsom. Mindenhol megállt az élet a kis városban, ahol megfordultunk. Sokanát akartak verni, át is vertek minket. Mégis mindig, mikor elkeserednék, hogy milyenek egyesek, találkozom olyanokkal is, akik megerősítik bennem, hogy vannak nagyon kedves emberek is. Például egy kisfiú nemhogy átadta az ülőhelyét a buszon, de még az utolsó 1 yuan-jét is nekem adta, mert annyira megszeretett. A hangsúly nem az 1 yuan-en van, hanem azon, hogy az egyetlen dolog, amit nekem adhatott, azt odaadta. Nagyon meghatódtam! Ezt egy 20 forintossal viszonoztam. Az ő általa adott 1 yuan-t megtartom, hogy mindig emlékeztessen, hogy mennyire más világ ez!

 

Épp itt volt az ideje, hogy hat hónap után megnézzük Kína egyik fő nevezetességét, a Nagyfalat. Így Orsival, Liuval és Jánossal nekivágtunk a tianjini Nagy Falnak. Mivel Liu velünk jött, rábíztunk minden szervezést, amiből megtanultam, hogy nem szabad kínaira bízni ilyen alapvető dolgot sem. Amire azt hittük, hogy „közel” van, oda vagy 3 órát utaztunk átszállásokkal. Végül a várostól 150 km-re lyukadtunk ki. Távolságra elszámoltuk magunkat, délutánra értünk oda, így nem volt túl sok időnk. A Nagyfal nagyon tetszett, ahogy egyik hegyről felkapaszkodik a másikra és végeláthatatlanul elnyúlik a messzeségbe. Első alkalomra kiváló hely a Nagy Fal tianjini szakasza, mert nincs turista, csak mi négyen tobzódtunk. Az idő gyorsan elrepült, ráadásul a tervezett 1 óra alatt fal mászás helyett nekünk 1,5 órába telt. János teljesen kikészült, a disco-s cipőjében nem bírta a menetet.

Majdhogynem a Nagyfalon sötétedett ránk, mire visszaértünk a taxikhoz. Este 7 volt, alkonyodott és kiderült, hogy ez egy kis település, ahol nincs aznap több buszjárat vissza Tianjinbe. Most hol töltjük az éjszakát? Abszurd helyzet megint! Bár mi voltunk a hibásak abban, hogy ilyen helyzetbe kerültünk,. Visszaütött a rossz szervezés!

Pénzünk is alig maradt már, mivel nem így készültünk. Először nevettünk, utána kétségbe estünk, végül valami megoldást próbáltunk kiötölni. Az egészben az idegesítő az volt, hogy Liu velünk volt, de olyan beletörődőm volt és lemondó, hogy semmit nem segített nekünk. A taxisofőrökkel  helyi akcentussal beszélt, úgyhogy nem sokat értettünk, ráadásul ő meg nem akarta az orrunkra kötni, hogy mi a szitu. Mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle. A helyzet úgy nézett ki, hogy Liunak tök mindegy volt, mit csinálunk, de szerinte keressünk szállást. Jánossal mi amellett voksoltunk, hogy menjünk el valami discoba és töltsük ott az éjszakát, másnap kora reggel hazavergődünk. Orsi viszont kerül, amibe kerül, de mindenképp vissza akar menni Tianjinbe, mert ezt nem bírja!

Végül életünk legkeményebb alkudozásába kezdtünk, hogy találjunk valakit, aki hajlandó hazafuvarozni minket. Próbáltunk mi mindent, szép szóval fűzni a taxisofőrt, majd szemére vetni, hogy akkor keresünk mást, akinek kell a pénz. Liu meg mint a kuka pislogott, annyira szende lélek.

Már ott tartottunk több mint egy órányi alkudozás után, hogy ott maradunk. Épp azon voltunk, hogy céltalanul belevágjunk az éjszakába, mikor végre meg tudtunk egyezni az árban, amire még épphogy össze tudtuk dobni a pénzt. Nem kívánom senkinek ezt az élményt, kész rémálom volt!

Hazafelé valami autópálya szerűségen jöttünk? Ezt nem tudom megállapítani. Mindenesetre életem legrémisztőbb autó útja volt. Rossz látási viszonyok, hatalmas köd, a sávok nem voltak felfestve, semmi közvilágítás, nagy teherautók, kivilágítatlan bicajosok, málladózó út. Erre ráadás volt a taxi sofőrünk, akinek 100%ig biztos vagyok, hogy nem volt jogsija!!! Száguldott, mint az őrült. Orsiék úgy döntöttek a legjobb, ha becsukják a szemüket. Nekem ez nem ment! Arra gondoltam, hogy ha most meg kell halnom, akkor itt az alkalom. Többször egy hajszál választott el attól, hogy komoly balesetet szenvedjünk. Eszeveszetten előztünk, volt mikor balról, volt mikor jobbról. Mikor visszaérkeztünk a koleszhoz hálát adtunk az égnek, hogy még élünk!

Kalandot akartunk, hát azt megkaptuk!

 

Új képek: Tianjin mappa, Belső-Mongólia, Nagy Fal